6. fejezet

Drága Olvasóim!

Itt is üdvözöllek Titeket! :)

Már nagyon régen nem érkezett ide friss rész, sajnálom. De ami késik ugye az nem múlik! Itt is van a folytatás szám szerin a 6. rész.
A Maraton jelenlegi hagyományához híven most is ajánlok nektek egy számot.

Az ajánlott szám: 4

Tehát tudjátok, ha estig megérkezik a 4 komment, akkor holnap reggel meg is érkezik a következő program azaz a Rose 4. része.

Még mielőtt belekezdenétek a folytatásba itt van az ígért "eddig történt leírás".

Ami eddig történt:

Helen egy boldog családban él, férjével és két gyermekével. Az utóbbi időben azonban valami megváltozott közte és a férje között. Rájöttek és felnyílt a szemük, meg kell oldják a problémáik. Egy nap azonban egy új befektetés révén Helen múltja utoléri őt. Feltűnik egy régi szereplő a korábbi életéből. Felszakadnak mély és fájó sebek, titkok derülnek majd ki.
Helen és férje Ethan a Forma 1-es befektetés miatt találkoztak a Red Bull Racing vezetőségével. Helen arra törekszik, hogy megakadályozza az üzletet, míg Dietrich arra, hogy a nőt eltüntesse az útjából. Christian Horner egyik nap beállított a Beningfield házba, ahol találkozott a gyerekekkel is. Véletlen egybeesés vagy mégsem, hogy a kisfiú pont annyi idős, mint amikor Christian és Helen egy párt alkottak. Talán ez is egy titok? A válasz most kiderül!

Itt a friss rész!
Jó szórakozást!

Puszi

6. fejezet

A játszma most indult…

A meccs elkezdődött, a kesztyűket már felhúztuk. Elhangzott a „gong” szó és az első menet el is kezdődött. Jó felkészítőm volt, úgy érzem, innen csak én kerülhetek ki győztesen. Ezt pedig nem másnak köszönhetem, mint nekik és az életnek.

Miután elment tőlünk egy darabig hírét se hallottam. Nem adtam neki konkrét választ, nem mondtam ki számára az igazságot, bár tudom így is sejti és valahol odabent ő is tudja. De a fiának nincs szüksége rá, neki van apja.
Ezt követően a napok csendesen teltek el. Nem hoztam fel az üzletet és Ethan sem mondott semmit róla. Ezt jó jelnek vettem legalábbis az én szempontomból, hisz Ethan mindig elmondja mi van az üzlettel és a céggel, noha tudja nem sokat értek hozzá. Mindig elmeséli, hogy áll a befektetőkkel a tárgyalások hogy zajlanak, miként alakulnak az események. Most azonban nem mond semmit ezzel kapcsolatban. Ez pedig talán jelentheti azt, hogy elállt a befektetéstől. Ennek nagyon örültem, úgy éreztem fellélegezhetek és sikerült megszabadulnunk tőlük. Azonban mégis jött egy újabb csavar.
Péntek koraeste volt. Épp végeztünk már a vacsorával és már pakoltunk a konyhában, amikor Ethan telefonja megcsörrent. Eltűnt a konyhából és nem is jött vissza. Én folytattam amit eddig ketten csináltunk. Mindennek megkerestem a helyét, elpakoltam mindent oda, ahova azt kell. Kivettem a hűtőből egy kis fagylaltot, majd mindannyiunknak szedtem desszertként. A gyerekek nagyon szeretik a fagylaltot és Ethan is. Négy egyforma tálkát vettem ki és szedtem a csokoládéból és a sztracsatella fagyiból is mind a négybe. Visszatettem a többit a hűtőbe, majd felpakoltam egy tálcára a tálkákat és indultam megkeresni a többieket. A nappali üres volt. Gondoltam mindenki elvonult a szobájába. Így az egyszerűbb megoldást választottam, kiabáltam mindenkinek. Olivia gyorsan reagált és már jött is le, viszont Colin még várattatott.
- Colin gyere, megolvad a fagylalt! – szóltam neki még egyszer.
Miután ezt meghallotta, ő is rövid időn belül a nappaliban volt, kezében pedig már ott is volt a kis tálka.
- Apátok merre van? – kérdeztem gyerekeimet.
Tele volt a szájuk fagylalttal, így nem tudtak válaszolni a kérdésemre.
- Nem tudjátok?
Erre mind a ketten szinte egyszerre rázták a fejüket, hogy ők nem tudják.
- Akkor megyek, megkeresem. Ne maszatoljatok össze semmit!
Erre se válaszoltak, csak a fagylaltot majszolták.
Elkezdtem a ház különböző helyiségeibe keresgélni, szobáról szobára jártam, de sehol sem találtam. Már csak egy hely maradt, így tudtam ott lesz. Az ő birodalmában, a dolgozószobájában. Az ajtó zárva volt, de hangfoszlányokat hallottam az ajtón keresztül is. Óvatosan benyitottam. Ismételten fel alá mászkált. Mosolygott. Jelezte egy mozdulattal, hogy menjek be. Beléptem az ajtón, azt pedig igyekeztem minél halkabban becsukni magam mögött. Ott álltam a szoba közepén és néztem mit csinál. Lelkesen odament az íróasztalához, elővett egy dossziét, lapozott benne. Felnevetett. Majd tovább keresgélt, és egy jegyzettömböt vett elő, majd egy tollat is hozzá. Elkezdett valamit felírni.
- Igen. – megvan. – Megtenné, hogy még egyszer elmondja, hogy leellenőrizhessem? – láttam, hogy ellenőrzi, amit leírt. – Rendben. Akkor találkozunk majd. Visszhall. – majd letette a telefont.
- Egy új üzlet? – érdeklődtem tőle.
Közelebb jött, látszott rajta, hogy boldog.
- Nevezhetjük annak is. – odahajolt hozzám és adott egy csókot.
- Várj. – néztem értetlenül. – Nevezhetjük annak is? Ekkora nagy üzlet?
- Nem újdonság, hisz te is tudsz az üzletről. A Forma 1-es befektetéssel kapcsolatosan hívtak most.
Egy pillanatra mozdulatlanná váltam. Azt hittem lemondott erről az egészről, de nem, sőt!
- Értem. – adtam egy rövid választ.
- Azért hívtak, mert a két hét múlva esedékes brit nagydíjra meghívtak minket. Ott lehetünk már az első pillanattól kezdve egészen a végéig. Ugye milyen izgalmas?
Még csak ezután kezdtem felfogni, hogy mit egyeztetett a telefonba.
- Igen, az.
- Szeretném, ha ismételten mellettem lennél. – végigsimított az arcomon.
Nem mondtam semmit. Nem akartam elmenni, hisz nem akartam újra találkozni velük, másrészt pedig el kell menjek, nem hagyhatom, hogy egyedül álljon velük szembe. Elég rossz helyzetbe kerültem. Egy hajszál választ el attól, hogy kiderüljön minden, amit eddig próbáltam elfelejteni, amit nem mondtam el neki.
- Elkísérlek. – mondtam neki végül.
Megölelt.

A két hét pillanatok alatt eltelt. Akkor kaptam észbe, hogy már a második menet következik életem új küzdelmében, amikor ismét találkoztunk egymással. Amikor Christiannal egymásra néztünk, arckifejezésünk megváltozott. Dühöt láttam az övében. Ethan persze ebből semmit sem vett észre, Dietrich viszont annál inkább. Ott mosolygott és látszólag élvezte a helyzetet, hogy ismételten nyeregben érezte magát. Csak egy bökkenővel nem számolt, ő egyáltalán nem volt nyeregben. Az irányítás nem csúszott ki a kezem közül, nem hagyom azt, hogy tönkre tegye az életünk.
Sikerült Ethan-t megint elrabolni tőlem és kettesben maradhattam Dietrich-el.
- Helen… Helen… - csóválta a fejét.
- Igen ez a nevem! Tudod nagy probléma, ha ennyire gyakorolnod kell, nehogy elfelejtsd!
- Hát ez gyenge volt. Nevetnék, ha vicces lenne, de ez szánalmas volt!
- Huuh, tudod eddig is nyers voltál, de most már bunkó is vagy. Fejlődsz! – igyekeztem visszavágni neki.
- Egyem meg a szíved édes Helen! – jött a felsőbbrendű arckifejezésével. - Nem változtál, most se tudsz visszavágni.
- Tudod, ha ezt akartad közölni, akkor hagyjuk egymást! – tudattam vele, hogy a hátam közepére se kívánom se őt, se a beszélgetésünket.
- Talán nem élvezed a társaságom? Biztos összekapna veled a férjed, ha tudná, hogy meg akarod hiúsítani az üzletét!
- Ez már szánalmas!
- Lehet, de igaz! – elmosolyodott.
- Tudod mit, mondd el neki! – határozottan néztem rá, de tudtam nem teszi meg. Őt nem ebből a fából faragták.
- Nem, nem. – csóválta a fejét. - Ennek még nincs itt az ideje.
- Nincs más lap a kezedben!
- Ohh de még, hogy van! – vágta rá azonnal.
- Majdnem el is hittem. – nevettem ki.
Erre nem mondott semmit, csak bosszúsan nézett rám.
Lassan visszakeveredtünk a többiekhez. Nézni azt, hogy miként tömik tele a férjem fejét, rossz volt. Próbáltam nem hagyni, de ő mindig lerázott. Dietrich nagyon élvezte. A többedik próbálkozás után felhagytam. Úgy éreztem nem tudok mit tenni.
Arrébb léptem tőlük. Egyedül maradtam, viszont nem sokáig. Az új társaságom Christian lett.
 - Helen, egy választ adnod kell! – kezdett neki a beszélgetésünknek.
- Választ? – adtam az értetlent. – Milyen választ?
- Ne nézz palimadárnak! Colin az én fiam? – gurult be.
- Nézd Christian, nem hiszem, hogy a magánéletemet veled kellene megbeszéljem!
- Ilyen ócska szöveget! Szerintem jogom van tudni!
- Jogod? – ráncoltam össze a homlokom.
- Minden egybe vág! Akkoriban azt mondtad, én vagyok az igazi. Mégsem? Megcsaltál? Vagy az én fiam?
- Én mindig őszinte voltam hozzád! Különben is…
- Különben?
.- Változtatna bármin az igazság?
- Ezt te sem gondolhatod komolyan! Az én fiam igaz?
- Igen. – jelentettem ki. – Most már tudod. Örülsz?
Magam sem hittem el, de egyszerűen kimondtam. Felfedtem az egyik titkom, azt, ami összekötött vele. Jobb lett volna tagadni. Minden egyszerűbb lett volna. Utólag azonban már fölösleges megbánni és okosnak lenni.
- Megtetted velem, hogy eltitkoltad, hogy van egy fiam? – vont kérőre azonnal.
- Megtetted azt, hogy elhagytál terhesen? – vontam én is kérdőre.
- Mi? – nézett rám értetlenül. – Nem tudtam, hogy terhes vagy!
- Jaj, ne gyere már ezzel! Magamra hagytál terhesen, nem kell szépíteni!
- Esküszöm nem tudtam! És különben is nem én voltam az, aki ott hagytalak, te léptél le! – mondta ezt nekem. Ideges lettem nagyon. Ezt merte állítani, holott pontosan az ellenkezője történt meg.
- Te mi a francról beszélsz? – emeltem meg még jobban a hangom.
Egy szerencsénk volt, senki sem figyelt fel ránk.
- Igen, összeszedted magad és elmentél! – állította továbbra is ezt a képtelenséget.
- Ott vártalak rád, csesszem meg, ott! – kijött belőlem hirtelen. Könny szökött a szemembe. – De te nem jöttél el…

NAGYON FONTOS!!!

Sziasztok!

Körülbelül egy órája értesültem én is a hírről. Gondolom már más oldalon olvastátok, de én is közzéteszem.

Tömören az a lényeg, hogy a Google Reader megszűnik, így nem látod a blogoknak a frissítéseit, amelyeken rendszeres olvasóként fel vagy iratkozva, másrészt pedig eltűnnek majd a rendszeres olvasók is a saját oldaladról

Egy részletes leírást ezen az oldalon olvastam:  http://noriciisblogdesign.blogspot.hu

"Mi az a Google Reader?

Mindennap fellépsz a blogspot fiókodba, s megnézed milyen friss bejegyzések kerültek fel más-más blogra. Ezt jelenti a Google Reader, ami behozza a friss bejegyzéseket, hogy ne kelljen mindig, folyamatosan nézned az adott blogod. Nos, ez fog megszűnni. "

"Akkor mi lesz? Mindennap sorba meg kell nézzem a blogokat?

Nem, nem kell! Van egy olyan oldal, ahova ha beregisztrálsz minden blogod bekerül, amit követsz és úgy fogod OTT(!) azon az oldalon látni, mintha blogspoton lennél. De, csak is látni fogod. Ott tudomásom szerint nem írhatsz bejegyzést a blogodra(bloglovinon), csak látod a friss bejegyzéseket. Ugyan úgy berakhatod a saját blogodat is, de csak azt látod ott, hogy kiköveti ott bloglovinon. Tehát blogspoton felrakod az új részt és bloglovinon látják. 

Tehát körülbelül három hét múlva már nem fogod blogspoton látni a friss bejegyzéseket tudomásom szerint."

"Mi az a bloglovin?

Az említett oldal, melynek segítségével láthatod kedvenc blogjaid legújabb bejegyzéseit."

Nos én is beregisztráltam és innentől kezdve ti is tudjátok a bloglovinon követni a történeteimet. A bal felső sarokba található a

  Follow my blog with Bloglovin 

feliratra.
Az összes oldalamra kiteszem. Kérlek titeket kövessétek így értesültök majd a frissítésről!

5. fejezet

Sziasztok!

Kellemes Húsvéti Ünnepeket Kívánok Mindenkinek!

Ahogy írtam már a másik oldalamon a húsvéti nyúl nálam is járt és itt hagyott valamit. Ezt pedig szeretném most nektek adni. 3 oldalamon 3 írást olvashattok tőlem. Ezen kívül még az alábbiakat:

Beautiful - 4. fejezetJáték határok nélkül

Sajnálom, hogy nagyon régóta most jelentkezek először. Ebben a történetben is elérkezett az idő, hogy néhány kérdés megválaszolásra kerüljön. Kiderül egy féltve őrzött titok, de hogy annak milyen következménye lesz, azt talán senki sem gondolja...

Remélem megleptek pár véleménnyel. :)

Jó szórakozást!

Puszi

5. fejezet

Már nem csak arról szól…

Akárhányszor az eszembe jut a múlt, mindig rájövök naiv voltam. Egy egyszerű és hiszékeny ember voltam, akivel olyan könnyű volt elbánni. Hittem a szavaknak, hittem neki. Hittem mindenben. Ennek pedig következménye lett. Csak ő erről még nem tud.
Sok a megválaszolatlan kérdés, sok a kérdőjel. A képlet egyszerű: Nem történhet meg újra!
Amikor a semmibe zuhantam miattuk, amikor mindent elvesztettem megfogadtam, hogy nem hagyom még egyszer, hogy ez megtörténjen velem, vagy valakivel, aki fontos nekem. Rájöttem az emberek mégsem olyanok, mint amilyeneknek mi hisszük őket. A látottak megcsalnak, az érzések hamisak. De legalább ráébredtem a valóságra.
Elég régóta nem hozódott szóba Ethan új üzlete. Örültem neki, azt hittem ezzel lecsendesült minden és újra a régi kerékvágásban folytatódhat életünk. De megint csak tévedtem. Egyik nap azzal jött haza a munkából, hogy ismételten tárgyalt Dietrich-el. Ennek pedig nem örültem. Ő viszont lelkes volt, nagyon érdekelte ez az egész. Megmondom őszintén megfordult a fejemben, hogy mindent elmondok. Rájönne arra, milyenek azok az emberek, de attól tartok ezzel elveszíteném. Így mégis jobb, ha ezt a sírig viszem.
Apróbb utalásokkal megpróbáltam Ethan-t arra a döntésre vezetni, hogy felejtse el ezt az egészet. De nem ment. A helyzetem pedig az tetőzte, amikor egyik délután egy váratlan vendég érkezett hozzánk. A látogatásával végképp feldúlt mindent, ami körülvett engem.
- Mit keresel itt? – kérdeztem meglepődve, amikor Christian-t találtam magammal szembe.
- A férjedhez jöttem. – jelentette ki.
- Nem mondta, hogy vár téged.
- Pedig megbeszéltük.
- Nemrég beszéltem vele és késni fog. Nem tudom mikorra ér haza.
Álltunk mind a ketten az ajtóban. Nem akartam beengedni a házamba, nem jöhetett be egyszerűen, nem!
- És most mi legyen Helen? – kérdezte tőlem.
- Felhívom. De a szívem mélyén annak örülnék, ha elmennél innen.
Tárcsáztam, ő pedig szinte azonnal felvette a telefont.
- Szia! Keresnek téged.
- Ki? – kérdezte.
- Mr. Horner.
- Hát persze! Mondd már meg neki, hogy ne haragudjon, amiért megvárakoztatom. Nemsokára megyek. Maximum egy óra. Addig le tudod kötni valamivel?
- Megpróbálom.
- Köszönöm Édesem! Sietek, ígérem!
- Várunk majd. Szia!
- Szia! – majd bontottam a vonalat.
Christian még mindig az ajtóban várakozott. Megnyitottam előtte az ajtót.
- Gyere be.
Ő mosolyogva lépett be.
- Egy kissé rendetlenség van, ezt nézd el nekem. – mondtam miközben a nappaliba vezettem és Olivia egyik babáját szedtem fel a földről.
- Egyáltalán nincs.
- Hozhatok valamit neked?
- Nem kell köszönöm.
- Ülj csak le nyugodtan. – s közben mutattam is a helyre.
- Nem örülsz annak, hogy itt vagyok ugye?
- Eltaláltad. Ez csak egy udvariassági kör. Ne tévesszen meg.
- Pedig már azt hittem…
- Jobb, ha azok után semmit sem hiszel. Nem hiszem el, hogy most is ugyanazt a gusztustalan dolgot teszitek. Undorítóak vagytok! Örökre ugyanaz a szánalmas ember fogsz maradni! Nem tudom, hogy tehetted azt velem! – hirtelen kibukott belőlem.
- Én sem tudom. – bűnbánóan mondta.
- Nem kell a színészi játék!
- Miből gondolod ezt?
- Így is ez a legjobb, amit rólad feltételezek!
- A férjed ugye nem tud a múltról? – tett fel egy igazán érdekes kérdést.
- Számít?
- A reakciódból ítélve, abból, amiket mondasz nem.
- Nem kell róla tudnia. Nem … - folytattam volna tovább, de Olivia rohant be a nappaliba. Amikor meglátta a kanapén ülő Christian-t megszeppent egy kicsit. – Köszönj édesem a bácsinak. – mondtam neki.
- Csókolom. – mondta halkan. Felém fordult. – Anyu nem tudod hol van Milli?
Milli a másik kedvenc babája volt Sandy mellett. Állandóan ezt a két játékot húzogatta és felváltva cipelte magával az óvodába.
- Odatettem az asztalra. Itt volt a földön.
Odasietett az asztalhoz, majd lekapta onnan a játékot és már rohant is tovább.
- Nem is tudtam, hogy van egy gyereked. - megdöbbenést láttam az arcán.
- Igen van. – jelentettem ki.
- És hány éves?
- 4 és fél.
- Nagyon szép kislány és nagyon hasonlít rád. Tőled örökölte a szépségét.
- Christian ezt hagyjuk…
Viszont a bökkenő csak ezután következett. Egy hajszálnyira kerültem ahhoz, hogy az egyik féltett titkom a napvilágra kerüljön.
Colin jött kezében a füzetével.
- Anyu ezt nem értem! Segítesz? – észre se vette Christian-t, de ő annál inkább a fiamat.
- Mit nem értesz? – mentem hozzá azonnal, próbáltam elterelni őt a kanapétól és a nappalitól.
Felnézett és ő is észrevette a számára idegen férfit.
- Csókolom!
- Szia! – köszöntek egymásnak.
- Itt van ez a feladat és nem értem. – mondta majd automatikusan a kanapéra ült.
Nem zavarta különösebbképpen Christian. Tartotta felém a füzetét, hogy nézzem meg.
- Szóval… - kezdtem nézni, amikor hallottam, hogy Olivia kiabál a szobájából. – Mindjárt jövök! – mondtam majd visszaadtam a füzetet Colin-nak.
Gyors léptekkel haladtam a lépcsőfokokon és nagyon hamar odaértem lányom szobájába.
- Mi a baj édesem? – aggódtam.
- Anyu eltört.  – pityergett.
Az egyik játéka eltört. Megijedtem, hogy valami komolyabb baj van, de csak ennyi volt szerencsére.
- Semmi baj, mindjárt megcsinálom.
- De már nem lehet! Nézd! – tartotta felém a játékot.
- Add ide szívem és megcsinálom. Addig játssz valamelyik másik játékoddal.
- De meg tudod csinálni?
- Meg. De ne sírj! – törölgettem meg szemeit.
- Nem sírok. – mondta szipogva.
Elvettem tőle a játékot és mentem vissza a nappaliba. Nem akartam őket kettesben hagyni. Féltem. Szívem a torkomban dobogott, amikor visszamentem hozzájuk. Christian segített fiamnak a feladatban.
Itt vagyok, gyere mutasd azt a feladatot! – mondtam azonnal.
- Már nem kell anyu, Christian bácsi segített.
- Amíg felmentél addig megcsináltuk, remélem nem baj.
- Nem. – egy keserű mosollyal válaszoltam.
Fogtam a babát és elvittem magammal. Kerestem egy ragasztót, hogy meg tudjam javítani. Csak az előbb látottak jártak a fejemben. Nem történhet meg! Nem derülhet ki a dolog. Már eltemettem a múltat és vele együtt őt is. Miért kellett neki újra felbukkannia, miért jött ide? Hát persze, hisz ez is csak a terv része. Csak, hogy itt már sokkal többről van szó, mint pusztán egy tervről vagy egy üzletről. Ez már túlnőtte magát ezen, itt már emberekkel játszunk, itt már fontosabb dolgok játszanak szerepet, mint a pénz. Itt már nem csak rólam van szó.
Sírni akartam, de nem tehettem meg. Nem mutathattam ki gyengeségem és félelmem.
- Helen! – hallottam egy dühös hangot mögülem.
Megfordultam és újra felvettem a kemény nő szerepét, felvettem az álarcot.
- Mi ez a hangnem? – kérdeztem tőle.
- Ez.. ez.. most?
- Mi most?
- Neked van egy fiad! – jelentette ki.
- Igen és mi a probléma ezzel?
- Egész véletlen 7 éves a fiad. 7 éves! – emelte meg a hangját. – Pont annyi, mint amikor otthagytál!
- Ne kiabálj a házamban! 7 éves igen! És ne gyere azzal, hogy otthagytalak! Nem én voltam az! – dühös voltam.
- Neked volt valakid 7 éve?
- Számít?
- Igenis számít, az Isten szerelmére! – csapott egyet a konyhapultra. – Az én fiam? Vagy megcsaltál akkor? Mondd el azonnal! Van egy fiam? – megdöbbentem. Úgy éreztem erőm elhagy.
Nem tudtam választ adni, de féltem is attól mi lesz, ha ezt megválaszolom. Férjem toppant be a házba. Azonnal jött és elnézést kért amiért késett.. Megdöbbenve néztem rá, nem tudtam mit kezdjek az adott helyzetben. Egy dolgot tudtam. Kiderült. Rájött. Nem tudom hogy jött rá, de megtudta. Colin az ő fia. Érdemes tagadni? Mi lesz ezután? Mit kezd ezzel az információval? Mihez kezd ezzel Ethan? Mi lesz Colin-nal? Ő úgy tudja Ethan az apja, nincs szüksége egy olyan emberre az életében, mint Christian…

4. fejezet

Sziasztok!

Sajnos az utóbbi időben nem volt időm írni. Ennek egy egyszerű oka van: vizsgaidőszak. Nem akarom ragozni a dolgot. Csak elnézést kérni amiért nem adtam életjelet, de itt vagyok, és nem tűntem el! Sőt! Hoztam fejezetet, ráadásul nem is egyet. Mindhárom történethez hoztam folytatást!

Beautiful -2. fejezet
Utolsó Ígéret -52. fejezet
(kattintással elérhető)

Ami pedig ezt illeti:

Lassacskán és szépen lassan kiderül majd minden. Kiderül milyen szálak kötik össze a szereplőket, mi történt. Jelen pillanatban több játékos ül egy asztalnál, de tudjuk folyamatosan elvéreznek majd és a végén két ember között fog majd eldőlni, ki lesz a győztes és ki a vesztes. Biztos, hogy azok ezek a játékosok, akik jelen pillanatban a legvalószínűsíthetőbbek a végjátékra? Ki lesz egyáltalán a győztes?

Nemsokára eldől!

Remélem megleptek pár megjegyzéssel! :)

Jó szórakozást!

Puszi

4. fejezet

Az kiismerhetetlen játékos a jó játékos

Elég erősek vagyunk véghezvinni a célunk? Meg tudjuk csinálni? Végig tudjuk játszani a játékot? Számolni kell mindig egy racionális ellenféllel. Egy olyannal, aki tudja milyen lapok a nagy értékűek, tudja, melyek az ászok. Tudja, hol kell támadni, tudja, hol vagyunk sebezhetőek. Saját hasznának maximalizálására törekszik és úgy gondolja az ellenfele gyenge. Ha rájövünk, mi a szisztéma igenis van esélyünk! Csak ki kell ismerni. Figyelni és jól taktikázni, hisz mindenkinek vannak gyengepontjai, apróbbak vagy nagyobbak, de vannak. Hiába próbálja leplezni, elég egy pici hiba máris kiismerhető lesz.  Ezt a pillanatot kell kivárni. Ekkor pedig lehet a kezében bármilyen lap az igazi aduász a mi kezünkben lesz.

Visszhangként zengett a fülemben ez a rövid mondata. Egy pillanatra meg is fagytam. Azt hihette megtalálta a gyengepontom, de tudatosítani akartam, hogy már nem vagyok olyan könnyen kiismerhető játékos. Új ember ült az asztalhoz, akire a régi trükkök már nem hatnak.
Dietrich felé fordultam.
- Gyenge próbálkozás!
- Biztos vagy te ebben? – próbált elbizonytalanítani.
- Biztos. Ő a csapaton kívül mást nem szeret. Bár van valami. A pincsid lenni!
- Hát persze! Te pedig szereted a pincsimet ugyebár?
- Ami elmúlt az elmúlt! – s lobogtattam meg előtte a kezem, amelyiken a gyűrűm volt.
Közben Ethan is megérkezett. Beszálltam az autóba Dietrich pedig bezárta az ajtót, de előtte még odaszúrt egy megjegyzést.
- Nem úgy tűnt, mint ami elmúlt se nálad se pedig nála. – még egy amolyan győzelmi mosolyt eleresztett.
- Várd ki a végét! – adtam meg a választ ő pedig becsapta a kocsi ajtaját.
Ő szeretett téged! Hallottam ismételten a hangot. Egy pillanatra úgy éreztem igazat mondott, aztán pedig csak azt, hogy ez is hazugság, mint ahogy eddig minden az volt, ami kettőjükhöz kötődött. De ha… Elhessegettem magamtól a gondolatot és összeszedtem magam, amikor párom beszállt mellém az autóba.
- Indulhatunk? – kérdezte tőlem.
- Persze. – válaszoltam
Beindította az autót, majd elindultunk. Ahogy egyre nőtt a távolság köztünk és e között a hely között, egyre jobban kezdtem elgyengülni lelkileg. De tartanom kellett magamat.
- Nem válaszoltál még egy kérdésemre.
- Milyen kérdésre? – pontosan tudtam mire akar kilyukadni, de egy kicsit legalább tudtam húzni az időt.
- Miért ellenzed ennyire ezt az üzletet?
- Én nem ellenzem csak… - hirtelen pánikba estem. Nem tudtam mi tévő legyek. Nem akartam azt, hogy kibukjon minden a múltról, de a titkolózás sem a legmegfelelőbb döntés. Két rossz lehetőség közül a kevésbé rosszat kell válasszam.
- Csak?
- Úgy érzem nem tiszta játékosok.
- Hogy érted, hogy nem tiszta játékosok? – vette le a pillantását az útról és nézett hirtelen rám, majd ismételten az utat figyelte.
- Ahogy mondom. Valami sántít nekem a dologban. Érzem. – próbáltam valahogy kimagyarázni a dolgot. – Mateschitz elég furán viselkedett egy-egy szituációban és az a másik férfi Horner is elég feszült volt egy-egy pillanatban.
- Édesem! – fordult ismét felém és mosolyodott el. – Ez természetes. Amikor én várok fontos embereket én is ilyen vagyok. Ez csak az üzlet miatt van, hidd el, nem kell semmilyen más dologra gondolni.
- Biztos? – próbáltam azért elbizonytalanítani
- Biztos.
- Nekem azért mégis furcsa az egész. – tartottam magam ahhoz, hogy megpróbálom elvenni a kedvét ettől az egésztől.
- Hidd el!
Valahogy ki kell találjam, hogy vezessem a helyes útra. Nem szabad hagynom, hogy belesétáljon ebbe az egészbe, el kell vegyem a kedvét az üzlettől, de ugyanakkor úgy kell mindezt megtegyem, hogy semmit se tudjon meg a múltról. Arról a bizonyos dologról.
- Vajon a gyerekek mit csinálnak? – tereltem el a témát.
- Nyugalom, Kate velük van.
- Persze tudom.
Ezt követően gondolkoztam. Kinéztem az ablakon és úgy tettem, mintha csak elmerültem volna a látványban, de nem így volt. Sokáig még az az egy mondat járt a fejemben és az, hogy annak mennyi igazságtartama lehet. Jutottak érvek ide és oda is. Végül hosszas gondolkozás után rájöttem arra, hogy valószínűleg ez is csak része a játéknak és próbál fogást találni rajtam Dietrich. Ha ő valóban szeretett volna, akkor nem itt tartanánk most, akkor más lenne a helyzet, akkor ő is tudná, hogy akkor nem csak engem veszített el.
Hazaértünk. Szinte elröpült most az az idő, ami az odavezető úton annyira soknak tűnt. Kiszálltunk az autóból, majd bementünk a házba. Kate a dada éppen a kanapén ült.
- Szia Kate! – köszöntem neki
- Jó napot Helen!
- A gyerekek?
- A szobájukba vannak.
Lehúztam a cipőm. Odatettem a többi mellé. Nagyon jól esett megszabadulni a lábbelimtől, már ugyanis kezdett benne fájni a lábam. Ethan megszabadította magát a zakójától és ő is lehúzta a cipőjét. Bentebb léptünk. Ethan kifizette Kate-t, aki még felszaladt a gyerekekhez, majd miután elköszönt tőlük el is ment. A gyerekek persze tudták, hogy ez azt jelenti, hogy mi hazaértünk. Szaladtak le a lépcsőn egyenesen hozzánk. Megöleltek mindent. Ethan azonnal élménybeszámolót tartott Colinnak a látott autókról, aki lelkesen hallgatta férjem mondandóját. Jó volt őket nézni. Apját és fiát. Olivia lehozta nekem Sandy babáját és megkért arra, hogy segítsek neki átöltöztetni. Leültünk a kanapéra és nekiláttunk. A nap többi részét a gyerekekkel töltöttük. Egy kicsit kimentünk az udvarra is ahol a két fiú focizott egy kicsit. Később Colin megcsinálta a háziját és most Ethan tanult vele. Mindezek után pedig az egész család együtt vacsorázott meg. Újra a régi volt a hangulat. A gyerekek egymást piszkálták, mi pedig néztük egy darabig, de amikor kellett igenis rájuk szóltunk. A vacsora végeztével ketten összeszedtük a tányérokat és evőeszközöket, majd elmosogattunk közös erővel.
A gyerekek ágyba parancsolása igazi kihívásnak tűnt. Nyafogtak egy sort, hogy ők nem akarnak még aludni, de mi nem engedtünk nekik. Le kell feküdniük, hisz kipihentnek kell lenniük másnap. Miután ezen is túl voltunk mi is bevonultunk a szobánkba.
Már esti öltözékünkben heverésztünk az ágyban. Ethan átkarolt én pedig hozzábújtam. Csak feküdtünk úgy és élveztük a pillanatot.
- Helen…
- Igen?
- Nagyon féltem, hogy elveszítelek. – amikor ezt kimondta felemeltem a fejem mellkasáról és ránéztem. – A házasságunk mélyponton volt és nem tudom még most sem mi volt az oka. Féltem, hogy kiszeretsz belőlem, féltem, hogy nem lesz családom.
- Ethan. – emelkedtem meg és simítottam meg borostás arcát. – Én is úgy éreztem, hogy valami oknál fogva mélyponton van a házasságunk. Én is féltem attól, hogy elveszítelek. Sokszor reagáltam furcsán a dolgokra. Úgy éreztem, hogy darabokra hullott a családunk és nem tettünk semmit, de szerencsére nem így történt.
- Igen, szerencsére nem. – majd adott egy csókot. – Olyan gyönyörű vagy. – simította el a hajamat az útból. – Pontosan ugyanolyan gyönyörű, mint évekkel ezelőtt. Nagyon szeretlek!
- Én is szeretlek téged!
Visszatettem fejem mellkasára és továbbra is feküdtünk csak úgy. Majd elkezdtünk beszélgetni.
- Képzeld el, James és a felesége elválnak.
- Miért? – érdekelt a dolog, hisz ismerem őket.
- Kiderült, hogy mind a ketten hazudtak a másiknak. James eltitkolta, hogy nem olyan jól állnak anyagilag, kétes ügybe keveredett. Próbáltam neki segíteni, de nem hagyta.
- Ez rendes volt tőled. – szakítottam félbe
- Ő a barátom, még ha ilyen hülyeségekbe is fog bele, akkor is. De nem kért a segítségből. A feleségének pedig volt valakije.
- Ezt nem gondoltam volna! – ért váratlanul a dolog. – Nem gondoltam volna, hogy képes erre, mindig is annyira szerette James-t.
- Igen nekem is meglepő volt a dolog. De tudod rájöttem arra, hogy nekünk nincs félnivalónk.
- Ezt hogy érted?
- Mi mindig őszinték vagyunk egymáshoz. Ez pedig mindig megoldotta a dolgokat. – megint szembefordultam vele. – Amikor volt az az időszakom kellett a kegyetlen őszinteséged. Az rángatott ki a gödörből. Rossz belegondolni, hogy milyen voltam és hogy bántam veletek. Nem érdemeltelek volna meg titeket. De amikor összeszedted minden bátorságod és az állapotomban odaálltál elém és a szememre vettettél mindent átértékeltem azonnal a dolgokat. Ha ezt akkor nem léped meg, ma nem lennénk itt.
- Az régen volt. Már felejtsük el. Túlléptünk rajta és most itt vagyunk egymásnak.
- Köszönöm. Még arra is rájöttem, hogy jobb, ha mindig őszinték vagyunk egymáshoz, még ha akkor nem is a legjobb megoldásnak bizonyul, de hosszútávon jó lesz. Vagy te nem így gondolod?
- De igen. Az őszinteség az alapja az egésznek. – ismételten visszatettem a fejem. Elgondolkoztam azon, amit mondtam. Az őszinteség az alapja mindennek, de én mégsem vagyok őszinte. Egy hazug ember vagyok. Eltitkolok valamit. De csak az ő érdekében teszem mindezt. Csak ez tartja már bennem a lelket, az ő érdekében…

3. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a folytatást. Ismételten egy szelet a szereplők kapcsolatából, hamarosan pedig mindenre fény derül!

Jó szórakozást!

Puszi

3. fejezet

Ez már más történet…

 

    

Mindenkinek van egy története. Elkezdődik és önmagát írja. Cselekszünk, meghozunk egy döntést megírjuk a történetünk. Betűről betűre, szóról szóra haladunk és egyre csak telnek a lapok. Majd egyszer csak letesszük a tollat és a megírt lapokat összeszedjük, végül pedig csak félre dobjuk egyszerűen. Előveszünk egy új lapot és egy teljesen más történetet kezdünk el. Mást, mert mi is mások lettünk, új emberek lettünk, másokká kellett váljunk.
Érhetnek minket olyan események, amiktől megváltozunk, más szemmel látjuk a világot. Lehet az egy tragédia, de lehet az egy pozitív dolog is, mégis minket megváltoztat. Más szemmel figyeljük a dolgokat, másként gondolkozunk. Rájöhetünk, miben rejlik a hiba, mi volt rossz lépés, és mi jó taktika…

Abban a pillanatban, amikor hallottam Dietrich és Christian beszélgetését feltépődtek bennem a régi sebek. Talán jobb lett volna, ha apránként, de mégis egy hirtelen mozdulattal történt ez. Akkor rájöttem nem szabad hagynom, hogy a történelem megismételje önmagát.
Odaléptem férjemhez, aki éppen nagyban ecsetelt az egyik üzletével kapcsolatban valamit. Amikor észrevette, hogy ott vagyok mellette abbahagyta a dolgot.
- Nos, Drágám, hogy tetszett? – kérdezte tőlem
Nem csak ő, hanem a velünk szemben álló Dietrich is várta a válaszom.
- Lenyűgöző, mély benyomást tettek rám! – elmosolyodtam és a mondat végére Dietrich felé fordultam.
Ő is elmosolyodott ránk, majd belekortyolt a kezében lévő pohár tartalmába és egy kicsit magunkra hagyott bennünket.
- És neked hogy tetszik?- kíváncsiskodtam szinte azonnal
- Nem tudom. Elég ígéretesnek hangzik.
Láttam rajta, hogy megfordult a fejében az üzlet. Fél szemmel oldalra pillantottam és láttam, hogy Dietrich ismételten magyaráz valamit a csapatfőnöknek.
- De még nem kötötted meg az üzletet ugye? – szegeztem neki a következő kérdésem.
- Nem, még nem. Megfogadtam a tanácsod. De miért akarod ennyire hogy várjak ezzel? – érdeklődött ő is.
Nem tudtam hirtelen mit mondjak. Szerencsémre vagy éppen szerencsétlenségemre Christian megint ott kellemetlenkedett körülöttünk és igazából bevallva pont a legjobb pillanatban zavart meg minket.
- Mr. Beningfield mit szólna, ha önt is körbevezetnénk?
- Elrabolhatnak egy kis időre? – kérdezte viccelődve Ethan.
- Hát persze.
- Érdekelne a dolog. – mondta Christianra mosolyogva.
Ekkor egy kicsit megnyugodtam, de tudtam még úgy is lesz folytatása a beszélgetésünknek. Más részről pedig tudtam ez is a terv része. Ethan elment Christiannal és engem magamra hagyott.
Viszont nem maradtam beszélgetőpartner nélkül.
- Helen. – lépett elém Dietrich.
- Dietrich.
- Mit akarsz? – tette fel kissé ingerülten a kérdést és talán mondhatni bele is vágott a dolgok közepébe.
- Mit akarok? Akarnom kellene bármit is? – válaszoltam egy műmosollyal az arcomon.
- Tudom, hogy akarsz valamit!
- Akkor mire fel a kérdés?
- Nem kell előttem megjátszanod magad!
- Na de kérem Dietrich, mi ez a stílus? – tettem az értetlent. – Először is nem tudom mikor beszéltük meg, hogy tegeződünk! Én nem mondtam, ha jól tudom. Különben is most találkoztunk először! Egy úriember nem ilyen stílusban beszél! – jót szórakoztam azzal, hogy láthatóan egyre fentebb ment fel benne a pumpa.
- Nem kell ezt csinálnod!
- Talán zavar? – kérdeztem nevetve.
- Tudom, hogy akarsz valamit!
- Te pedig tartasz a dologtól!
- Ugyan már! – legyintett egyet – Tőled?
- Akkor nem hajtogatnád csak ezt!
- Ugyan már Helen…
- Talán lenne okod… Nem gondolod?
- Miről beszélsz? – váltott arckifejezést.
- Biztos lényegtelen. Amúgy sem tartasz tőlem. Most mondtad! Bár tudod nem olyan régen hallottam azért fél füllel valamit… - úgy tettem, mint aki gondolkozik – …ja, igen persze! Mielőtt Christian olyan „feltűnésmentesen” – fél kézzel jeleztem az idézőjelet – elhívott, hogy nézzek szét. Mintha veszélyről és fejhullásról beszéltél volna.
- Ezt már csak elképzeled!
- Hát… ha te mondod. – majd elfordultam tőle és ezzel ezt a rendkívül felemelő beszélgetést lezártnak tekintettem.
Igazából nem kellett nekem bemutatni őt. Tudom, hogy igenis tart attól, amit mondtam. Bár megpróbáltam higgadtságom megőrizni, mégis belül ezer fokon égtem, elég lett volna egy apró dolog, és ami bennem volt felszínre került volna. Egy dologban sikert értek el Christiannal. Megváltoztattak, azt a régi énem sikerült megölniük. Akkor könnyű volt csőbe húzni, de ez most nem fog sikerülni. Nem gondoltam egy pillanatra sem, hogy bármelyikük is ilyen, de tudom tévedni emberi dolog és a saját hibáinkból tanulunk igazán. Ez az én életemnek az egyik legnagyobb hibája. És mi a másik? Az már egy másik történet.
- Várj még! – lépett ismételten mellém.
- Mire?
- Helen, kiszámítható vagy! – jegyezte meg.
- Csakugyan?
- Nem vagy nagy játékos!
 Elnevettem magam.
- Jól figyelj most ide! – váltottam én is hangnemet. – Csak egyszer mondom el! Nem fogom hagyni, hogy Ethan belesétáljon a csapdába!
- Milyen csapdáról beszélsz?
- Ugyan már, ne tedd az ártatlant! Nem fog ő is úgy járni, mint én! Köszönhetően nektek felnyílt a szemem!
- Akkor én is mondok valamit: Kevés vagy te ehhez!
Elmosolyodtam, csak hogy kizökkentsem. Legszívesebben tettem volna valamit, de tudtam, ha megpróbálok higgadt maradni meg tudom a fene nagy önbizalmát rendíteni.
- Én abban nem lennék biztos! – tartottam vele a szemkontaktust. – Sok mindennel nem vagy tisztában, ahogy Christian sem!
- Hallgatlak!
- Ugyan már ezt most te se gondolhatod komolyan, hogy a lapjaimat kiteregetem előtted! Had legyen élvezetesebb a játék!
Megpillantottam visszajönni férjem és Christiant.
- Itt is van a szánsegéded!
Láttam rajta, hogy csak forrt a dühtől. Ethan  amikor belépett az ajtón a szemével keresett. Miután megtalált rám mosolygott én pedig rá.
- Régen másra mosolyogtál, csak nézz egy kicsit balra! – tette még ezt a megjegyzést Dietrich egy mosoly kíséretében. Úgy gondolom megpróbált ezzel visszavágni, csak hogy végül úgy érezhesse ő kerekedett felül.
- Változnak az idők! – vágtam rá – Szerintem ezt jegyzed fel valahova, jobb, ha nem felejted! Tudod egyszer fent másszor lent!
Közbe Christian és Ethan is odajöttek.
- Látom beszélgettetek! – lépett mellém és karolt át derekamnál fogva.
- Igen beszélgettünk egy kicsit Mr. Mateschitz-el. - válaszoltam. – Sok érdekességet mesélt. – néztem közben a nagyfőnökre.
- Ez nagyszerű! És miket mesélt?
- Mesélt erről az egészről, hogy a Forma1 mit jelent neki és mesélt arról is miből hozta mindezt létre.
- Biztos érdekes lehet.
- Gondolom neked is elmeséli majd Mr. Mateschitz.
- Persze, ha érdekli önt. – vágott közbe ő is.
Kellemesen elcseverésztünk mindannyian a továbbiakban. Pillantásommal jeleztem többször is Dietrich felé, hogy ne felejtse el azt, amit mondtam neki. Megfogadtam felveszem a kesztyűt és nem hagyom magunkat becsapni. Csupán abban bízhatok, hogy sikerül is kibírnom ezt az egészet. Már most látom nem lesz könnyű menet, de tudom, hogy nem szabad hagynom, hogy Ethan belekeveredjen ebbe.
Mindvégig ott voltam mellette. Akarva akaratlanul odapillantottam többször is Christianra. Néha egy-egy emlékkép is beugrott. Volt, hogy egészen elmélyültem bennük, de sikerült mégis valahogy visszatérjek a valóságba.
Sikerült ismételten elszakítani tőlem férjem. Megérkezett az egyik pilóta, Sebastian Vettel is. Ezek szerint ő is egy kártyalap lenne a játékban. Ethan-t elrángatták hozzá és bemutatták neki. Fiatal volt még a pilóta és szerintem nem is tudta minek lesz ő most a részese. Dietrich megint megragadta az alkalmat, hogy megpróbáljon elbizonytalanítani.
- Tudod Helen, nem vagy jó játékos!
- Lejárt lemez!
- Úgy gondolod mindent bekalkuláltál?
- Megnyugodhatsz!
- Szerintem elfelejtettél egy nagyon fontos láncszemet! – fejezte be ezzel a mondandóját.
Lehetőségem nyílt nekem is megismerkedni a pilótával. Kedves volt és lelkesen mesélt a csapatról. Nem is volt rossz húzás. Láttam Ethan arcán is, hogy egyre lelkesebb lett az üzlettel kapcsolatban.
Az idő szerencsére mellettem állt. Viszonylag gyorsan telt és eljött a találkozó vége. Elköszöntünk egymástól, majd elkísértek minket egészen az autónkig. Ethan még váltott pár szót négyszemközt Christiannal és Adriannal. Dietrich pedig mint díszkíséret elkísért és kinyitotta nekem a kocsiajtót.
- Hmm… ott állnak egymás mellett! – néztem rá kérdőn, nem tudtam mit akar ebből kihozni.
Nem mondott semmit, csak tartotta az ajtót, hogy beszállhassak. Hátat fordítottam neki, ekkor pedig odahajolt hozzám és halkan a következőket mondta:
- Elárulok valamit: Ő szeretett téged!

2. fejezet

Sziasztok!

Tegnap meghoztam az elmúlt év utolsó bejegyzését, most viszont meghozom az új év első bejegyzését!

Ebben némileg kiderül egy-két dolog a múltról, kiderül milyen kapcsolatban álltak a szereplők egymással.

Jó szórakozást!

Puszi

2. fejezet

Ha újra látom…

Milyen az, ha váratlanuk újra szembetalálkozunk a múlttal? Eltelhetnek évek, változhatunk külsőleg és némiképp az énünk is megváltozik, de az érzés sosem fog megváltozni. Telhet el nagyon sok idő, de nem felejtjük el azt, ami már egyszer megtörtént.

Első találkozás: ismeretlen emberek. Ez fogad minket ilyenkor. Ilyenkor ezek az új személyek tiszta lappal indulnak. Mindenkinek ugyanannyi bizalmat szavazok meg először, mindenki ugyanonnan indul, aztán majd kiderül, hogy később mi lesz. De akkor mi a helyzet, amikor már ismert személyekkel következik be egy ismételt első találkozás?

A meglepődöttség látszódott mindenki arcán. Egy rövidebb hatásszünet után végül megkezdődött a bemutatkozás. Először a nagyfőnök mutatkozott be a férjemnek, majd őt követték a többiek, mintha csak egy ranglétra szerinti felsorolásról lett volna szó. Ezután férjem megragadta az alkalmat és „bemutatott a nagyérdemű előtt”.

- Szeretném bemutatni a feleségem. – ekkor nézett rám én pedig előrébb léptem és így számomra is megkezdődött a bemutatkozás.

A velem szemben állók nem voltak nekem ismeretlenek. Már korábban volt szerencsém megismerni őket, de ezt nem akartam a férjem tudtára adni. Ők a múltam egy olyan szeletét képezik, amit én örökre el akarok felejteni. Láttam, hogy ők sem akarják korábbi ismertségünk felhozni, s egyszerűbb, ha megjátsszuk mindannyian azt, hogy most találkoztunk legelőször.

Amikor az első „idegen” bemutatkozott nekem, nem tudtam nem félretenni az érzéseimet.

- Dietrich Mateschitz. Örülök, hogy megismerhetem! – nyújtotta a kezét.

- Helen Beningfield. Részemről a szerencse! – s fogtunk kezet. – Sokat hallottam már magáról. Határozott ember, aki mindent megtesz azért, hogy elérje, amit akar! – a mondatom utolsó részében megváltozott a hangsúly, érzékeltetni akartam vele, hogy nem felejtettem.

- Úgy érzem, ezt dicséretnek kell vegyem, köszönöm! – majd ellépett előlem.

Ekkor érkezett a következő a sorban. Ezt az illetőt azonban mindeddig nem ismertem. Itt volt tehát az alkalom.

- Adrian Newey. – nyújtott kezet.

- Helen Beningfield. – majd ő is félre lépett

A következő arc ismerős volt szintén. Sőt mit is mondjak nagyon is jól ismertem. Nem sokat változott. Az idő fölötte is eljárt egy kicsit, de ugyanúgy fölöttem is. A mosolya viszont ugyanolyan maradt.

- Christian Horner. – tartotta ő is felém a kezét

Nyeltem ez nagyot, majd elárultam a nevem.

- Helen Beningfield. – fogadtam az ő kéznyújtását is. Amikor megfogtam a kezét valami hasonlót éreztem egy pillanatra, mint egykoron. Libabőrös lettem, de nem akartam, hogy bármit is észrevegyen rajtam. – Magáról is hallottam már. – jelentettem ki.

- És mit? – kérdezett vissza

- Az élete a munkája, a Forma1 az élete. Nem így van?

- Nem teljesen. – mondta egy kicsit furcsa hanglejtéssel.

- Akkor lehet rossz az informátorom.

Ezzel beszélgetésünk véget is ért és csupán ekkor engedtük el egymás kezét.

Mosolyogtak ránk, megpróbáltak mindent elkövetni azért, hogy férjem kegyeiben járjanak. Volt olyan pillanat, amikor Christian tekintetével találkozott az enyém, ilyenkor megpróbáltam mindent megtenni, hogy semmi érzelmet ne olvashasson le róla.

A háttérbe húzódtam, nem akartam semmit sem tenni, hagytam, hogy Ethan rendezze az üzletet. Nem akartam sem jelenetet, sem semmit, csak helyeslőleg bólogattam és néha elnevettem magam, bár volt olyan, hogy az is csak kényszer volt. Az üzlet volt a téma, amihez én nem sok mindent tudtam hozzá fűzni.

Amikor egy rövid időre hagytak férjemnek egy kis levegőt és kettesben maradtunk, Ethan egy váratlan kérdést intézett felém.

- Helen, te ismered őket?

- Miért kellene?

- Nem tudom. Ismered? – ismételte meg a kérdést.

Belenéztem a szemébe. Döntenem kellett azonnal. Ott volt előttem a lehetőség, hogy elmondjam, vagy csak egyszerűen egy „nem” választ adok. Végül megadtam a válaszom.

- Nem.

Ezt a döntést hoztam hirtelen. Ez bizonyult a legegyszerűbbnek. Legegyszerűbbnek talán saját magamnak. Amikor megismerkedtem Ethan-nel, ő tisztában volt azzal, hogy történt velem valami. Elesett voltam. Akkor úgy éreztem feladom, akkor úgy éreztem egyedül maradok, akkor úgy éreztem összedőlt a világ, legalábbis az én világom. Ő jött a semmiből és adott nekem valamit. Egy új életet, új lehetőséget, magát.  Akkor lett más az én életem is. Kaptam egy reménysugarat. Nem kellettem valaki másnak és akkor jött ő, aki engem akart. Szeretett önmagamért és most is szeret, elfogadja a hibáim, nem dob félre más miatt. És ennek már jó pár éve. Hogy pontos legyek 7. Kitart mellettem. Nem vagyok tökéletes, de ő sem. Volt olyan, hogy majdnem romba döntötte az életünk, egy rossz döntése, sorozatos hibája miatt.  De túlléptünk rajta. Rájöttünk két ember kell a dolgok többségéhez és csak együtt lehet megoldani, ha azt akarjuk. Mi pedig akartuk. Most azonban mégis hazudtam. Miatta.

Azonban van az életemnek egy olyan szelete, ami számára nem ismert. Csak egy apró részlet, mégis talán a legnagyobb tartalommal bír. Főleg most.

- Azt hittem. Amikor bemutatkoztatok nekem ez szűrődött le.

- Nem, nem ismerjük egymást. – tartottam magam továbbra is ehhez.

Rám mosolygott.

Nem akartam hallgatózni, de akarva akaratlanul is meghallottam, amit egymásnak súgtak.

- Veszélyes! – hallottam Dietrich hangját

- Ugyan mire?  - kérdezett vissza Christian.

- Te nem vetted észre? – vonta kérdőre. – Amikor bemutatkozott már látszott minden. Meg fogja fúrni az üzletünk! Nézd meg, most is a férjével beszélgetett, megeshet, hogy győzködi, hogy felejtse el az egészet. Nekünk szükségünk van erre a támogatóra! A csapat érdeke miatt! Megeshet, ha nem támogat minket bizony fontos lépéseket kell tegyek! Fejek fognak hullani!

- Miről beszélsz? Fejek hullnak?

- Igen Christian azok! Kell a támogatás! Vidd el innen a nőt!

- Mégis hova vigyem?

- Mit tudom én! Vezesd körbe! Tömd tele a fejét! Csinálj valamit!

Tovább nem hallottam, de úgy gondolom ez is elég volt. Nem változott semmit. Ugyanaz fontos neki, ugyanazokat a dolgokat helyezi előtérbe. De őszintén, mire számítottam? Kár volt akkor hinni a szavaiban. De legalább kaptam tőle valamit: egy örök leckét!

- Mit gondolsz? . kérdezte Ethan amikor sikerült egy kicsit megint levegőt vennie.

- Miről? – kérdeztem vissza. Még az előbb hallottakon gondolkoztam.

- A csapatról, a támogatásról, a befektetésről?

- Nem értek az üzlethez, ezt te is tudod. De ha megfogadsz tőlem valamit, akkor azt mondom, ne dönts hirtelen. Várj, fontold meg a dolgot. Láss mögéjük, gondolkozz!

Megfogta a kezem.

- Megfogadom.

Megszorítottam kezét.

- Jól cselekszel.

Christian zavart meg minket. Odajött hozzánk mosolyogva. Először egy tiszteletkört futott.

- Hogy tetszik a létesítmény? Hogy érzik magukat?

- Tetszik. Köszönjük jól. – válaszolt határozottam Ethan.

- És önnek Helen? – fordult felém.

- Tetszik, bár nem sok beleszólásom van, nem nagyon értek az üzlethez.

- És mit szólna ahhoz, ha körbevezetném? Jobban megismerhetne mindent.

Ránéztem férjemre. 

- Nos?

- Nem is tudom… - hezitáltam

- Mr. Beningfield, elrabolhatom a feleségét egy rövid időre, míg körbevezetem? – kérdezte mosolygósan.

Megmondom őszintén, nekem nem volt kedvem ehhez, sőt ez csak azt jelentette, hogy egy kis időre el akarnak az útból távolítani, addig pedig férjem fejét tömködni és megpróbálják meggyőzni.

Nézett rám és várta mit mondok.

- Menj nyugodtan. – mondta Ethan

- Szívesen körbenéznék. 

- Nagyszerű.

Odahajoltam Ethan-hez és adtam az arcára egy puszit és még odasúgtam a fülébe:

- Ne feledd mit mondtam. Szeretlek.

Elhúzódtam tőle, majd elindultunk Christiannal.

Előre engedett és jelezte ezt egy kézmozdulattal az ajtónál. Elindultunk. Vártam mit fog mondani, de nem találta a szavakat. Én is így voltam vele. Végül elkezdett az épületről, a sporttól, a munkájáról beszélni. Mintha eddig nem ismertem volna, milyen a munkája. Én csak hallgattam, de nem válaszoltam. Sétáltunk. Majd témát váltott.

- Nem gondoltam volna, hogy ma itt foglak látni.

- Én sem. Nem tudtam, hogy ide fogunk jönni. Jobb lett volna, ha nem látjuk többet egymást, nem? Könnyebb lett volna az életed! – ezzel utalni akartam arra, amit hallottam a beszélgetésükből.

- Nem így van!

Elnevettem magam.

- Miért nevetsz?

- Nem számít.

- Szóval férjhez mentél… - jelentette ki, amit ma megtudott.

- Igen, eltaláltad.

Megállt. Én is megálltam. Szembe fordult velem.

- Helen…

- Tessék!

- Nem változtál.

- De hidd el változtam! 

- Még mindig ugyanolyan szép vagy!

- Szép? Hagyjuk!

- De ez így van!

- És ezzel mit kezdjek?

- Tudod, most amikor újra megláttalak, amikor beléptél az ajtón a férjeddel, akkor …

- Akkor? – vártam mit akar mondani

El kezdett közeledni felém. Én viszont távolodtam tőle.

- Te viszont valóban nem változtál! – jelentettem ki

- Szerintem változtam. Megbántam sok dolgot, de úgy látom te nem!

- De hidd el én is!

 Ezzel a témát lezártuk. Sétáltunk még egy kicsit anélkül, hogy bármiről is beszéltünk volna, majd visszaértünk a többiekhez. Még mielőtt azonban beléptünk volna mondott valamit.

- Nem tudom, ennyi év után mit lehetne mondani. Sajnálom, hogy csak most kaptam észbe.  Helen lehet már késő, de én akarom, újra akarom élni! Te? Mondd, hogy igen! A szemed azt mondja…

- Ezt valóban te mondod, vagy csak azért mondod, amit mondanod kell az üzlet miatt, ami a csapat érdeke? – tettem fel neki a kérdést, majd otthagytam és léptem férjemhez.

1. fejezet

Sziasztok!

Íme a következő ajándék!

Az első ajándékom alkalmával megkaptátok egy másik rövidre tervezett  történet első részét és most itt van szintén egy másik, de ugyanakkor néhány fordulattal megtervezett pár részes történet első fejezete.

Az a legnagyobb kérdés, hogy amit a múltban tettünk meg lehet változtatni?

Íme kedvcsinálónak egy videó:

Itt pedig az első fejezet!
Remélem tetszeni fog és kapok visszajelzést tőletek! :) Aki cserét szeretne ezzel vagy a másik oldallal, az nyugodtan jelezze.
Jó szórakozást!
Puszi

Blank Page

1.fejezet

Mindenki azt kapja, amit megérdemel?

Élünk, cselekszünk, döntéseket hozunk, kapcsolatokat létesítünk, harcolunk, nevetünk, sírunk. Számtalan jelzők, megannyi alternatívák. Különböző sorsok, különböző életek. Igazság van ebben a mondatban, hisz mindenki más, mindenkinek más az élete, mindenki harcol valakiért vagy valamiért, van, aki sikerrel vesz egy akadályt, és van, aki elbukik. Mélybe csúszunk, felemelkedünk. Szárnyalunk és egyszer csak…

Visszanéz egy emlék, újra lejátszódik egy megtörtént esemény.

Egyedül vártam rá, de nem jött el. Megpecsételte egész életünk. Megváltoztatott mindent. Mindent feláldoztam érte, életem is kész lettem volna hátra hagyni, megértettem őt. Ő különleges volt. Ebben a hatalmas világban az egyetlen ember volt, aki nekem az életet jelentette, egy csodálatos érzést keltett bennem, életemben egyetlen egyszer. Tudom, hogy ezt csak egyszer lehet érezni, azóta nem éreztem. Vártam rá, álltam ott, de nem jött el. Akkor pecsételődött meg minden.
Szemem lecsukva volt, miközben fejemben újra lejátszódott. Bőrömön hideg érzés futott végig, libabőrös lett a karom. Mikor kinyitottam a szemeim, könnyfátyol terített be a látómezőm. Nem akartam megadni magam az érzésnek, de az mégis erősebbnek bizonyult nálam. Könnyem elhagyta szemem és új utat keresve magának folyt arcomon. Egyenetlen úton haladt, nem volt könnyű dolga, míg államig elért és lecsöppent a ruhámra. Felálltam, majd odaültem a fésülködőasztalomhoz. Néztem magam a tükörben. Már nem azt a nőt láttam vissza, aki akkor ott állt és várakozott hiába. Az évek már eljártak fölöttem, meglátszott már vonásaimon, hogy megöregedtem. Néhány ránc már a szememnél megjelent. Megtöröltem a szemem, majd végighúztam az ujjam azon a bizonyos területen. Ujjam hegyével is éreztem, hogy bőröm már nem sima, éreztem, amit láttam is. Elővettem hajkefém és készültem megfésülni a hajam. Kettéválasztottam hosszú vörös hajam és a két vállamra helyeztem az elválasztott részeket. A hajkefét, amit előtte az asztalra tettem le, most újra a kezembe vettem és a bal oldali rész megfésülésének kezdtem. Jobb kezemben a kefével próbáltam a tincseket elválasztani egymástól. Eközben bal kezemmel próbáltam a kócosabb helyeken rásegíteni, hogy ne fájjon annyira. Csak néztem magam a tükörben. Újra előtörtek bennem az érzések. Miután végeztem az egyik oldallal a másikon is ugyanezt a műveletet hajtottam végre. Befejeztem, s letettem a hajkefét. Csak néztem továbbra is magam és csak egy kérdés járt a fejemben:
Ki lett abból a nőből, akit akkor magára hagytak?

Élni egy életet sokféleképpen lehet. Én is egy sajátos útját választottam az életem megélésének. Igazából nekem nem sok választásom volt. Most jöhetnék azzal az egyszerű szóval, hogy múlt. Igen a múltban sok minden történt, ami engem is formált. De mégis mit rejt az, hogy múlt? Egy rövid szó, mégis óriási tartalommal bír. Mit rejt magában? A mögöttünk álló eseményeket, megtörtént dolgokat, megváltoztathatatlanságot, a jó és a rossz emlékeket egyaránt. Vannak ezek között olyanok, amik értékesek nekünk és nem feltétlenül attól, hogy pozitív dolgot rejt magában. Egy fájó dolog is tartalmazhat mondanivalót. Azok az emlékek, amikre szívesen emlékszünk vissza, mosolyt csalnak az arcunkra, míg azok, amiket valahol mélyen el akarunk rejteni, könnyeket szöktetnek a szemünkbe, ezeket egyszerűen csak a mélybe taszítjuk…

Zajt hallottam a bejárati ajtó felől. Ránéztem az órámra és tudtam mi a forrása. Felálltam a székből, majd lementem az emeletről. Ők még nem vettek észre engem. 

- Nagyon jó volt és akkor azt mondta a tanár néni… - hallgattam fiam meséjét, amit éppen a férjemnek ecsetelt.

- Anyu! –vett észre kislányom, s szaladt hozzám majd megölelt.

- Szia Kincsem! Mi volt ma az oviban?

- Sokat játszottunk és ma is tanultunk egy kicsit.

- És mit tanultatok ma? – kérdeztem, s ekkor már velem szembe állt.

- Ma megtanultunk 100-ig elszámolni.

- Húha. Elszámolsz nekem? – kérdeztem.

- Később jó? – kérdezett vissza.

- Persze.

Miközben ez a rövid kis párbeszéd lezajlott a többiek is észrevettek már.

- Szia Colin! – köszöntem fiamnak is.

- Szia anyu! – majd adott ő is egy puszit az arcomra.

- Mi volt ma az iskolában? – kérdeztem tőle

- Ma nagyon ügyes volt! Megdicsérte a tanár néni. – szólalt meg férjem is.

Ránéztem és tekintetünk találkozott.

- És miért dicsért meg? – kérdeztem fiam, s már őt néztem.

- Ma olvastunk és szépen olvastam.

- Ügyes vagy! 

- Anya megengeded… - akarta kérdezni, amit már úgyis tudtam.

- Meg, de nem sokáig, még házit kell írni és tanulni.

- Rendben. – de mire ezt kimondta már ott is hagyott minket.

Már csak ketten maradtunk ott. A férjem és én.

- Szia! – köszöntem neki halkan

- Szia! – cselekedett ő is hasonlóképpen.

Felakasztotta a kabátját, majd közelebb lépett hozzám. Én csak néztem rá anélkül, hogy bármit is mondtam volna és ő is így tett. Szótlanul álltunk csupán. Majd odébb lépett és elindult a bejárattól. Az útját a dolgozó szobája felé vette. Én csak néztem őt egyre távolodni tőlem. Nem csak ott és akkor, hanem már egy ideje. Mintha csak egy törés alakult volna ki. Valami megváltozott kettőnk között. Nincs éles szóváltás, nincsenek hangos veszekedések, de mégis érződik. Érződik, ha egymás társaságában vagyunk, érződik, ha a gyerekekkel együtt vagyunk, érződik, mikor esténként lefekszünk az ágyba és egymás mellett alszunk. Bár magunk sem tudjuk mi ez az egész, igyekszünk előttük mindezt a jelenséget leplezni, amit magunk sem tudunk megfejteni. Valahogy már nem a régi az életünk. Semmi komolyabb változás nem volt az életünkben, minden ugyanúgy zajlott, mint ahogy eddig is. De valami mégis…

Bentebb léptem én is. Mindenki elvonult egy kicsit. A fiam játszik éppen a szobájában a videojátékával, míg valószínűsíthetően lányom pedig valamelyik babáját invitálja meg egy teázásra. Én pedig? Megpróbálom helyre tenni és összepakolni az életünk széttört darabjait. 

Férjem Ethan után indultam. Az ajtó résnyire nyitva volt. Kezemmel kintebb nyitottam az ajtón. Bepillantottam. Ő éppenséggel fel- alá mászkált a szobában, kezében a telefonnal.

- Melyik papír kell? – hallottam amit a vonal túloldalán lévőnek mondott.

Rövid ideig csend, s közben odalépett az asztalhoz, majd a vállával a füléhez szorította a készüléket és elkezdett a papírok között keresgélni. Hamar megtalálta amire szüksége volt, bele is lapozott abba az aktába, majd visszatette az asztalra.

- Pontosan úgy van a papíron is, ahogy mondtad! – mikor ezt mondta a telefon már ismételten a kezében volt. Megfordult és ekkor engem is megpillantott. Nem szólalt meg a telefonba csak nézett rám.

- Persze itt vagyok. – szólalt meg hirtelen.

Én megfogtam a kilincset, majd húztam az ajtót. 

Egy kicsivel később a fiamhoz készültem, hogy tanuljunk. 

- Elég volt mára a játékból! 

- De anyu! – nyöszörgött

- Semmi anyu! Itt az ideje, hogy tanuljunk egy kicsit.

Elővettük a könyveit és nekikezdtünk. A házi feladatának majdnem egészét már az iskolában megcsinálták közösen, így itthonra már csak néhány feladat maradt. Másnapra el kellett olvasniuk egy történetet, amit felolvasott nekem. Amikor már csak rajzolnia kellett, magára hagytam.

A konyhába mentem ezek után és neki készültem a vacsora elkészítésének. Végeztem a szokásos teendőket, s közben nem zavart meg senki mindebben, sajnos… Ez talán arra utal, hogy csak én akarom helyre hozni azt, ami félresiklott? Állandóan ez a kérdés járt a fejemben.

Miután elkészültem megterítettem az asztalt, majd elindultam, hogy szólok mindenkinek. Először Colin-hoz kopogtam be. Még mindig rajzolt.

- Sok van még hátra? – kérdeztem

- Nem. – nézett egy pillanatra rám, majd pedig újra vissza az asztalra és folytatta a munkáját. 

Közelebb léptem és megnéztem mit rajzol.

- Nagyon szép! 

- Köszönöm! – s közben satírozott rendületlenül. – Holnapra meg kell rajzolni a családunk és majd mesélnünk kell róla. – mondta, hogy tudjam mit készít és milyen célra, hisz mindezt eddig nem árulta el nekem. – Már kész is! – mondta boldogan, majd letette a ceruzát és rám nézett.

- Mindennel elkészültél? Egész biztos? Nem úgy, mint tegnap?

- Igen.

- Gyere, akkor menjünk! – s így is tettünk.

Az utamat most lányom szobája felé vettem. Fiam nem kísért el testvéréhez. Ismételten kopogtam az ajtón.

- Olivia édesem, gyere elkészült a vacsora! – mondtam és már be is léptem az ajtón.

Lányom éppen Sandy nevű babáját öltöztette. Nem figyelt rám, annyira el volt foglalva. Leguggoltam mellé, megsimítottam a feje tetejét, majd újra szóltam neki:

- Olivia! – ekkor már felfigyelt rám. – Kész a vacsora gyere!

- Megyek! – mondta majd felálltunk mind a ketten és elhagytuk a szobáját.

- Szólsz apának is? – kérdeztem

- Igen. – válaszolt boldogan és már szaladt is az apjához.

Én mindeközben visszamentem a földszintre. Fiam a konyhában kontárkodott, mikor észrevettem.

- Gyere, ülj le az asztalhoz, a többiek is jönnek!

Egyik pillanatban lányom sírására figyeltem fel. Rohant lefelé a lépcsőn.

- Mi a baj? Mi történt? – kérdeztem aggodalmasan.

Nem mondott semmit csak megölelt és sírt. Igyekeztem őt megnyugtatni.

- Mi történt drágám? – kérdeztem ismételten.

- Apu… - mondta szipogva

- Mit csinált apád?

- Rám … rám kiabált. - s szipogott továbbra is. – Megijedtem tőle. Félek. – súgta ezeket már a fülembe.

Letöröltem könnyeit, megnyugtattam.

- Nincs semmi baj. Apu nem akart rád kiabálni, csak tudod nagyon ideges. Apu nagyon szeret téged és nem bántana. Menj, ülj le Colin-hoz, addig én szólok apunak. Nem kell sírni. Nem sírsz ugye? – nem mondott semmit csak fejével bólogatott és elindult az asztal felé. Néztem ahogy haladt és szemeit törölgette.

Megfordultam, majd elindultam fel a lépcsőn. Határozottan lépkedtem, tudva, hogy mit akarok. Nem finomkodtam, nem érdekelt az, hogy esetleg telefonál vagy megzavarom egy fontos dolog közben. Kopogás nélkül benyitottam a szobába. Épp akkor tette le a telefont. Bezártam magam mögött az ajtót, nem akartam, hogy a gyerekeim esetleg bármit is meghalljanak.

- Rád sem ismerek! – kezdtem mondandómat ezzel a kijelentéssel. – A lányod, aki él hal érted, akinek a mindene vagy sírva fut ki innen, azért mert fél tőled! – közben egyre közelebb léptem hozzá. – Mi van veled? – kérdeztem. – Hol a férjem? Ki vagy te? Csak jött szólni, hogy gyere, mert kész a vacsora erre te rákiabálsz olyan szinten, hogy megijed tőled! Nézz magadra Ethan! Ha már köztünk megváltozott valami és csak elélünk egymás mellett, megjátszva a családot a két gyerek előtt, velük szembe ne változz meg! Legyél az apjuk egy kicsit! Bemenekülsz ide és kizársz engem, de legalább őket ne zárd ki az életedből! Ethan Beningfield mondhatni… csak egy név lesz már lassan a családodnak semmi több!

Befejezve mondandóm megfordultam, és elindultam ki a szobából, azonban még mielőtt elhagytam volna azt szóltam neki:

- Kész a vacsora!

Gyorsan lépkedtem a lépcsőfokokon és az asztalnál várakozó gyerekeimhez mentem.

- Hozhatom? – kérdeztem tőlük, s magamra erőltettem egy mosolyt.

- Igen. – mondták szinkronban

Bementem a konyhába és kihoztam onnan a vacsorát. Mire kiértem már Ethan is ott ült a gyerekekkel. Lányom rá se pillantott. Az asztal közepére tettem a tálat, majd szedtem a gyerekeknek belőle. Miután mindenkinek ki volt szedve az adagja és jó étvágyat kívántunk egymásnak nekiláttunk a vacsora elfogyasztásának. Csend honolt étkezés közben, a gyerekek sem piszkálták egymást. 

Először Olivia fejezte be a vacsorát, aki azután felállt az asztaltól és visszament a szobájába. Végül Colin is végzett, aki hasonlóképpen cselekedett. Már csak ketten ültünk ott. Én hamarabb befejeztem, de megvártam míg Ethan is befejezi. Miután ő is végzett összeszedtem a tányérokat és az evőeszközöket, majd bevittem azokat a konyhába. Amit nem tudtam egyszerre bevinni, azt hozta utánam. Betette a mosogatóba, majd megállt mellettem.

- Ne nekem segíts, inkább a gyerekeiddel foglalkozz! – mondtam s némi harag is volt a hangomban.

Ő nem mondott semmit, csak elment onnan. Mikor végeztem a konyhában a gyerekekhez készültem. Kacagásra lettem figyelmes. Felismertem a hangokban mindkét gyerekemet, s felismertem férjemét is. Jó volt ezt hallani. Az utóbbi időben úgy érzem nem csak ketten távolodtunk el egymástól, hanem a gyerekektől is eltávolodott. Amikor hazajön, azonnal a dolgozószobájába megy, s estig nem is jön ki onnan. A napi kommunikációszintünk kezd a minimálisra csökkenni, s ha ez így halad még a köszönés is elmarad. Nem tudom, hogy alakult ki ez a helyzet, este egy ágyban fekszünk, de mind a ketten hátat fordítunk egymásnak. Olyan mintha egy szakadék választana el minket és nem találja meg egyikőnk sem a másik oldalra vezető utat.

A hangot követtem. Hamar megtaláltam őket. A hálószobában játszadoztak az ágyon. Lányomon már nyoma sem volt a korábbi félelemnek az apja iránt. Nevetett, boldog volt, akárcsak a fiam. Ethan arcára nézve is ugyanez tükröződött vissza. Mikor észrevettek, engem is bevontak a játékba. Mi lányok alkottunk egy csapatot, a fiúk pedig egy másikat. Egy rövid időre felszabadultunk mindannyian, egy rövid időre az a szakadék is semmis lett közöttünk, egy rövid időre minden a régi volt.

Az idő azonban gyorsan röpült és a játéknak véget kellett vetni. A gyerekeknek eljött az idő, hogy készüljenek a lefekvéshez. Fürdés, fogmosás, Colin-nak bepakolni az iskolatáskát majd lefeküdni. 

Viszonylag hamar sikerült mind a kettőjüknek a lefekvéshez elkészülni. Olivia-nak még elmeséltem egy rövid mesét mielőtt adtam neki egy jó éjt puszit és otthagytam volna a szobában. Természetesen az apja is elköszönt tőle. Mielőtt azonban magára hagyta volna bocsánatot kért tőle. 

- Kicsim nem akartalak megijeszteni. Nagyon szeretlek téged és sosem tudnálak bántani. Nem szeretném azt, ha félnél tőlem, te a mindenem vagy… - folytatta volna még, de Olivia megölte és annyit mondott neki:

- Szeretlek apu!

Mindennek tanúja lehettem. Egy pillanatra a régi férjem ült a lányunk ágya szélén és nem az a idegen, aki az utóbbi időben lett belőle.

Adott ő is egy puszit a lánya homlokára, majd otthagytuk. Átmentünk Colin-hoz is, akinek szintén jó éjszakát kívántunk, majd mi is elindultunk nyugovóra térni.

Lezuhanyoztam, átvettem a hálóingem és éppen a kezem kentem be krémmel az ágy szélén ülve, mikor Ethan visszajött a szobába. 

Csend uralkodott a szobában. Úgy éreztem mondanom kell valamit, csak éppen a szavak nem alakultam mondanivalóvá a fejemben.

- Sajnálom. – szólalt meg.

- Mit sajnálsz? – kérdeztem vissza, de nem fordultam meg.

- Amit ma tettem, mindent. Helen, mi lett velünk?

- Nem tudom. – reagáltam. – Úgy érzem, van egy szakadék közöttünk, ami elválaszt minket és nem tud egyikőnk se a másikhoz jutni. Egyszerűbb az, ha nem mondunk semmit, ha csak élünk. Nem tudom mit mondhatnék, azt érzem, hogy valahol elvesztettük egymást, hogy csak a gyerekek előtt színészkedünk egy családot, de már nem akarod ezt. Érzel még irántam valamit? Tudom, hogy már nem egy fiatal nő vagyok, és tudom, hogy nagyon sok fiatal és csinos nő vesz körül. Mondd meg kérlek, ha van valaki, aki…- félbeszakított.

Odalépett elém, megsimította az arcom, és a fejem felemelte, hogy tekinteteink találkozzanak.

- Úgy gondolod, van valakim? – tette fel kérdését

- Úgy érzem van.

- Helen nekem nem kell senki rajtad kívül! Érzem, hogy valami megváltozott és sokat gondolkodok rajta, de nem tudom mi történt. Nem akarlak sem téged, sem pedig a gyerekeket elveszíteni! Helyre akarom, hozni, azt akarom, minden olyan legyen, mint régen. Szeretnéd te is?

- Szeretném. – súgtam halkan.

Azóta valami ismételten változott. Mindketten igyekszünk, hogy minden a régi legyen. Az életünk egy törékeny vékony jéghez hasonlítható, ami bármelyik pillanatban megrepedhet és eltörhet. Szeretjük egymást és bár külső szemmel nincs ok arra, ami miatt ilyen az életünk, de ebben élve mégis van valami. Valahol mélyen, de van valami.

Az élet egy véget nem érő, folyamatos tanulás. Meg kell tanulnunk egy másik személlyel együtt élni. Egy nap se egyforma, mi sem vagyunk egyformák. Tolerálnunk kell egymás butaságait, támasznak kell lennünk a másik felé.

Tény, hogy elindultunk egy úton. A változás jelei már látszódnak. Ha hazajön, nem megyünk el egymás mellett ridegen, nem állunk szótlanul egymással szemben. Nem menekül be a dolgozószobájába, egy család kezdünk lenni. Úgy tűnik a köztünk lévő szakadékon át vezető útra mind a ketten rátaláltunk és mind a ketten haladunk rajta. Ha lefekszünk egymás mellé, nem fordítunk a másiknak hátat, odabújunk a másikhoz.

Éppen utazunk. Már vagy két órája ülünk az autóban. Ethan terjeszkedni akar a céggel, és egy befektetésre készül. Meghívtak minket egy ebédre. Még sosem vettem részt ilyenen, és igazából nem is vágytam oda. Úgy éreztem legbelül én nem oda való vagyok. Hallgathatom, amit másokkal beszélgetnek, de ha a cég vagy az üzlettel kapcsolatos azokhoz nem értek. A lényeg azonban ott van, hogy elkísértem. Ő a férjem és mi megfogadtuk, hogy a másik mellett leszünk. 

Körülbelül még egy fél óra autókázás után megérkeztünk a helyszínre. Nem egy szokványos hely volt, valahol nem erre számítottam. Leállította az autót, majd rám nézett és megszólalt:

- Megérkeztünk.

Láttam rajta, hogy ideges. Kiszálltunk az autóból, majd elindultunk be az épületbe. Már az ajtónál úgynevezett fogadóbizottság várt minket. Bemutatkoztunk, majd bekísértek minket oda, ahol a leendő üzleti partnere volt a férjemnek. Hangos beszéd, néha egy-egy felnevetés. Ez fogadott minket, mikor az első lépést megtettük. A következőnél már változott a helyzet. Közelebb mentünk és csak tovább romlott. De mégis minden csak ezután változott meg…