Sziasztok!
Kellemes Húsvéti Ünnepeket Kívánok Mindenkinek!
Ahogy írtam már a másik oldalamon a húsvéti nyúl nálam is járt és itt hagyott valamit. Ezt pedig szeretném most nektek adni. 3 oldalamon 3 írást olvashattok tőlem. Ezen kívül még az alábbiakat:
Sajnálom, hogy nagyon régóta most jelentkezek először. Ebben a történetben is elérkezett az idő, hogy néhány kérdés megválaszolásra kerüljön. Kiderül egy féltve őrzött titok, de hogy annak milyen következménye lesz, azt talán senki sem gondolja...
Remélem megleptek pár véleménnyel. :)
Jó szórakozást!
Puszi
5. fejezet
Már nem csak arról szól…
Akárhányszor az eszembe jut a múlt, mindig rájövök naiv
voltam. Egy egyszerű és hiszékeny ember voltam, akivel olyan könnyű volt
elbánni. Hittem a szavaknak, hittem neki. Hittem mindenben. Ennek pedig
következménye lett. Csak ő erről még nem tud.
Sok a megválaszolatlan kérdés, sok a kérdőjel. A képlet egyszerű: Nem történhet meg újra!
Amikor a semmibe zuhantam miattuk, amikor mindent elvesztettem megfogadtam, hogy nem hagyom még egyszer, hogy ez megtörténjen velem, vagy valakivel, aki fontos nekem. Rájöttem az emberek mégsem olyanok, mint amilyeneknek mi hisszük őket. A látottak megcsalnak, az érzések hamisak. De legalább ráébredtem a valóságra.
Elég régóta nem hozódott szóba Ethan új üzlete. Örültem neki, azt hittem ezzel lecsendesült minden és újra a régi kerékvágásban folytatódhat életünk. De megint csak tévedtem. Egyik nap azzal jött haza a munkából, hogy ismételten tárgyalt Dietrich-el. Ennek pedig nem örültem. Ő viszont lelkes volt, nagyon érdekelte ez az egész. Megmondom őszintén megfordult a fejemben, hogy mindent elmondok. Rájönne arra, milyenek azok az emberek, de attól tartok ezzel elveszíteném. Így mégis jobb, ha ezt a sírig viszem.
Apróbb utalásokkal megpróbáltam Ethan-t arra a döntésre vezetni, hogy felejtse el ezt az egészet. De nem ment. A helyzetem pedig az tetőzte, amikor egyik délután egy váratlan vendég érkezett hozzánk. A látogatásával végképp feldúlt mindent, ami körülvett engem.
- Mit keresel itt? – kérdeztem meglepődve, amikor Christian-t találtam magammal szembe.
- A férjedhez jöttem. – jelentette ki.
- Nem mondta, hogy vár téged.
- Pedig megbeszéltük.
- Nemrég beszéltem vele és késni fog. Nem tudom mikorra ér haza.
Álltunk mind a ketten az ajtóban. Nem akartam beengedni a házamba, nem jöhetett be egyszerűen, nem!
- És most mi legyen Helen? – kérdezte tőlem.
- Felhívom. De a szívem mélyén annak örülnék, ha elmennél innen.
Tárcsáztam, ő pedig szinte azonnal felvette a telefont.
- Szia! Keresnek téged.
- Ki? – kérdezte.
- Mr. Horner.
- Hát persze! Mondd már meg neki, hogy ne haragudjon, amiért megvárakoztatom. Nemsokára megyek. Maximum egy óra. Addig le tudod kötni valamivel?
- Megpróbálom.
- Köszönöm Édesem! Sietek, ígérem!
- Várunk majd. Szia!
- Szia! – majd bontottam a vonalat.
Christian még mindig az ajtóban várakozott. Megnyitottam előtte az ajtót.
- Gyere be.
Ő mosolyogva lépett be.
- Egy kissé rendetlenség van, ezt nézd el nekem. – mondtam miközben a nappaliba vezettem és Olivia egyik babáját szedtem fel a földről.
- Egyáltalán nincs.
- Hozhatok valamit neked?
- Nem kell köszönöm.
- Ülj csak le nyugodtan. – s közben mutattam is a helyre.
- Nem örülsz annak, hogy itt vagyok ugye?
- Eltaláltad. Ez csak egy udvariassági kör. Ne tévesszen meg.
- Pedig már azt hittem…
- Jobb, ha azok után semmit sem hiszel. Nem hiszem el, hogy most is ugyanazt a gusztustalan dolgot teszitek. Undorítóak vagytok! Örökre ugyanaz a szánalmas ember fogsz maradni! Nem tudom, hogy tehetted azt velem! – hirtelen kibukott belőlem.
- Én sem tudom. – bűnbánóan mondta.
- Nem kell a színészi játék!
- Miből gondolod ezt?
- Így is ez a legjobb, amit rólad feltételezek!
- A férjed ugye nem tud a múltról? – tett fel egy igazán érdekes kérdést.
- Számít?
- A reakciódból ítélve, abból, amiket mondasz nem.
- Nem kell róla tudnia. Nem … - folytattam volna tovább, de Olivia rohant be a nappaliba. Amikor meglátta a kanapén ülő Christian-t megszeppent egy kicsit. – Köszönj édesem a bácsinak. – mondtam neki.
- Csókolom. – mondta halkan. Felém fordult. – Anyu nem tudod hol van Milli?
Milli a másik kedvenc babája volt Sandy mellett. Állandóan ezt a két játékot húzogatta és felváltva cipelte magával az óvodába.
- Odatettem az asztalra. Itt volt a földön.
Odasietett az asztalhoz, majd lekapta onnan a játékot és már rohant is tovább.
- Nem is tudtam, hogy van egy gyereked. - megdöbbenést láttam az arcán.
- Igen van. – jelentettem ki.
- És hány éves?
- 4 és fél.
- Nagyon szép kislány és nagyon hasonlít rád. Tőled örökölte a szépségét.
- Christian ezt hagyjuk…
Viszont a bökkenő csak ezután következett. Egy hajszálnyira kerültem ahhoz, hogy az egyik féltett titkom a napvilágra kerüljön.
Colin jött kezében a füzetével.
- Anyu ezt nem értem! Segítesz? – észre se vette Christian-t, de ő annál inkább a fiamat.
- Mit nem értesz? – mentem hozzá azonnal, próbáltam elterelni őt a kanapétól és a nappalitól.
Felnézett és ő is észrevette a számára idegen férfit.
- Csókolom!
- Szia! – köszöntek egymásnak.
- Itt van ez a feladat és nem értem. – mondta majd automatikusan a kanapéra ült.
Nem zavarta különösebbképpen Christian. Tartotta felém a füzetét, hogy nézzem meg.
- Szóval… - kezdtem nézni, amikor hallottam, hogy Olivia kiabál a szobájából. – Mindjárt jövök! – mondtam majd visszaadtam a füzetet Colin-nak.
Gyors léptekkel haladtam a lépcsőfokokon és nagyon hamar odaértem lányom szobájába.
- Mi a baj édesem? – aggódtam.
- Anyu eltört. – pityergett.
Az egyik játéka eltört. Megijedtem, hogy valami komolyabb baj van, de csak ennyi volt szerencsére.
- Semmi baj, mindjárt megcsinálom.
- De már nem lehet! Nézd! – tartotta felém a játékot.
- Add ide szívem és megcsinálom. Addig játssz valamelyik másik játékoddal.
- De meg tudod csinálni?
- Meg. De ne sírj! – törölgettem meg szemeit.
- Nem sírok. – mondta szipogva.
Elvettem tőle a játékot és mentem vissza a nappaliba. Nem akartam őket kettesben hagyni. Féltem. Szívem a torkomban dobogott, amikor visszamentem hozzájuk. Christian segített fiamnak a feladatban.
Itt vagyok, gyere mutasd azt a feladatot! – mondtam azonnal.
- Már nem kell anyu, Christian bácsi segített.
- Amíg felmentél addig megcsináltuk, remélem nem baj.
- Nem. – egy keserű mosollyal válaszoltam.
Fogtam a babát és elvittem magammal. Kerestem egy ragasztót, hogy meg tudjam javítani. Csak az előbb látottak jártak a fejemben. Nem történhet meg! Nem derülhet ki a dolog. Már eltemettem a múltat és vele együtt őt is. Miért kellett neki újra felbukkannia, miért jött ide? Hát persze, hisz ez is csak a terv része. Csak, hogy itt már sokkal többről van szó, mint pusztán egy tervről vagy egy üzletről. Ez már túlnőtte magát ezen, itt már emberekkel játszunk, itt már fontosabb dolgok játszanak szerepet, mint a pénz. Itt már nem csak rólam van szó.
Sírni akartam, de nem tehettem meg. Nem mutathattam ki gyengeségem és félelmem.
- Helen! – hallottam egy dühös hangot mögülem.
Megfordultam és újra felvettem a kemény nő szerepét, felvettem az álarcot.
- Mi ez a hangnem? – kérdeztem tőle.
- Ez.. ez.. most?
- Mi most?
- Neked van egy fiad! – jelentette ki.
- Igen és mi a probléma ezzel?
- Egész véletlen 7 éves a fiad. 7 éves! – emelte meg a hangját. – Pont annyi, mint amikor otthagytál!
- Ne kiabálj a házamban! 7 éves igen! És ne gyere azzal, hogy otthagytalak! Nem én voltam az! – dühös voltam.
- Neked volt valakid 7 éve?
- Számít?
- Igenis számít, az Isten szerelmére! – csapott egyet a konyhapultra. – Az én fiam? Vagy megcsaltál akkor? Mondd el azonnal! Van egy fiam? – megdöbbentem. Úgy éreztem erőm elhagy.
Nem tudtam választ adni, de féltem is attól mi lesz, ha ezt megválaszolom. Férjem toppant be a házba. Azonnal jött és elnézést kért amiért késett.. Megdöbbenve néztem rá, nem tudtam mit kezdjek az adott helyzetben. Egy dolgot tudtam. Kiderült. Rájött. Nem tudom hogy jött rá, de megtudta. Colin az ő fia. Érdemes tagadni? Mi lesz ezután? Mit kezd ezzel az információval? Mihez kezd ezzel Ethan? Mi lesz Colin-nal? Ő úgy tudja Ethan az apja, nincs szüksége egy olyan emberre az életében, mint Christian…
Sok a megválaszolatlan kérdés, sok a kérdőjel. A képlet egyszerű: Nem történhet meg újra!
Amikor a semmibe zuhantam miattuk, amikor mindent elvesztettem megfogadtam, hogy nem hagyom még egyszer, hogy ez megtörténjen velem, vagy valakivel, aki fontos nekem. Rájöttem az emberek mégsem olyanok, mint amilyeneknek mi hisszük őket. A látottak megcsalnak, az érzések hamisak. De legalább ráébredtem a valóságra.
Elég régóta nem hozódott szóba Ethan új üzlete. Örültem neki, azt hittem ezzel lecsendesült minden és újra a régi kerékvágásban folytatódhat életünk. De megint csak tévedtem. Egyik nap azzal jött haza a munkából, hogy ismételten tárgyalt Dietrich-el. Ennek pedig nem örültem. Ő viszont lelkes volt, nagyon érdekelte ez az egész. Megmondom őszintén megfordult a fejemben, hogy mindent elmondok. Rájönne arra, milyenek azok az emberek, de attól tartok ezzel elveszíteném. Így mégis jobb, ha ezt a sírig viszem.
Apróbb utalásokkal megpróbáltam Ethan-t arra a döntésre vezetni, hogy felejtse el ezt az egészet. De nem ment. A helyzetem pedig az tetőzte, amikor egyik délután egy váratlan vendég érkezett hozzánk. A látogatásával végképp feldúlt mindent, ami körülvett engem.
- Mit keresel itt? – kérdeztem meglepődve, amikor Christian-t találtam magammal szembe.
- A férjedhez jöttem. – jelentette ki.
- Nem mondta, hogy vár téged.
- Pedig megbeszéltük.
- Nemrég beszéltem vele és késni fog. Nem tudom mikorra ér haza.
Álltunk mind a ketten az ajtóban. Nem akartam beengedni a házamba, nem jöhetett be egyszerűen, nem!
- És most mi legyen Helen? – kérdezte tőlem.
- Felhívom. De a szívem mélyén annak örülnék, ha elmennél innen.
Tárcsáztam, ő pedig szinte azonnal felvette a telefont.
- Szia! Keresnek téged.
- Ki? – kérdezte.
- Mr. Horner.
- Hát persze! Mondd már meg neki, hogy ne haragudjon, amiért megvárakoztatom. Nemsokára megyek. Maximum egy óra. Addig le tudod kötni valamivel?
- Megpróbálom.
- Köszönöm Édesem! Sietek, ígérem!
- Várunk majd. Szia!
- Szia! – majd bontottam a vonalat.
Christian még mindig az ajtóban várakozott. Megnyitottam előtte az ajtót.
- Gyere be.
Ő mosolyogva lépett be.
- Egy kissé rendetlenség van, ezt nézd el nekem. – mondtam miközben a nappaliba vezettem és Olivia egyik babáját szedtem fel a földről.
- Egyáltalán nincs.
- Hozhatok valamit neked?
- Nem kell köszönöm.
- Ülj csak le nyugodtan. – s közben mutattam is a helyre.
- Nem örülsz annak, hogy itt vagyok ugye?
- Eltaláltad. Ez csak egy udvariassági kör. Ne tévesszen meg.
- Pedig már azt hittem…
- Jobb, ha azok után semmit sem hiszel. Nem hiszem el, hogy most is ugyanazt a gusztustalan dolgot teszitek. Undorítóak vagytok! Örökre ugyanaz a szánalmas ember fogsz maradni! Nem tudom, hogy tehetted azt velem! – hirtelen kibukott belőlem.
- Én sem tudom. – bűnbánóan mondta.
- Nem kell a színészi játék!
- Miből gondolod ezt?
- Így is ez a legjobb, amit rólad feltételezek!
- A férjed ugye nem tud a múltról? – tett fel egy igazán érdekes kérdést.
- Számít?
- A reakciódból ítélve, abból, amiket mondasz nem.
- Nem kell róla tudnia. Nem … - folytattam volna tovább, de Olivia rohant be a nappaliba. Amikor meglátta a kanapén ülő Christian-t megszeppent egy kicsit. – Köszönj édesem a bácsinak. – mondtam neki.
- Csókolom. – mondta halkan. Felém fordult. – Anyu nem tudod hol van Milli?
Milli a másik kedvenc babája volt Sandy mellett. Állandóan ezt a két játékot húzogatta és felváltva cipelte magával az óvodába.
- Odatettem az asztalra. Itt volt a földön.
Odasietett az asztalhoz, majd lekapta onnan a játékot és már rohant is tovább.
- Nem is tudtam, hogy van egy gyereked. - megdöbbenést láttam az arcán.
- Igen van. – jelentettem ki.
- És hány éves?
- 4 és fél.
- Nagyon szép kislány és nagyon hasonlít rád. Tőled örökölte a szépségét.
- Christian ezt hagyjuk…
Viszont a bökkenő csak ezután következett. Egy hajszálnyira kerültem ahhoz, hogy az egyik féltett titkom a napvilágra kerüljön.
Colin jött kezében a füzetével.
- Anyu ezt nem értem! Segítesz? – észre se vette Christian-t, de ő annál inkább a fiamat.
- Mit nem értesz? – mentem hozzá azonnal, próbáltam elterelni őt a kanapétól és a nappalitól.
Felnézett és ő is észrevette a számára idegen férfit.
- Csókolom!
- Szia! – köszöntek egymásnak.
- Itt van ez a feladat és nem értem. – mondta majd automatikusan a kanapéra ült.
Nem zavarta különösebbképpen Christian. Tartotta felém a füzetét, hogy nézzem meg.
- Szóval… - kezdtem nézni, amikor hallottam, hogy Olivia kiabál a szobájából. – Mindjárt jövök! – mondtam majd visszaadtam a füzetet Colin-nak.
Gyors léptekkel haladtam a lépcsőfokokon és nagyon hamar odaértem lányom szobájába.
- Mi a baj édesem? – aggódtam.
- Anyu eltört. – pityergett.
Az egyik játéka eltört. Megijedtem, hogy valami komolyabb baj van, de csak ennyi volt szerencsére.
- Semmi baj, mindjárt megcsinálom.
- De már nem lehet! Nézd! – tartotta felém a játékot.
- Add ide szívem és megcsinálom. Addig játssz valamelyik másik játékoddal.
- De meg tudod csinálni?
- Meg. De ne sírj! – törölgettem meg szemeit.
- Nem sírok. – mondta szipogva.
Elvettem tőle a játékot és mentem vissza a nappaliba. Nem akartam őket kettesben hagyni. Féltem. Szívem a torkomban dobogott, amikor visszamentem hozzájuk. Christian segített fiamnak a feladatban.
Itt vagyok, gyere mutasd azt a feladatot! – mondtam azonnal.
- Már nem kell anyu, Christian bácsi segített.
- Amíg felmentél addig megcsináltuk, remélem nem baj.
- Nem. – egy keserű mosollyal válaszoltam.
Fogtam a babát és elvittem magammal. Kerestem egy ragasztót, hogy meg tudjam javítani. Csak az előbb látottak jártak a fejemben. Nem történhet meg! Nem derülhet ki a dolog. Már eltemettem a múltat és vele együtt őt is. Miért kellett neki újra felbukkannia, miért jött ide? Hát persze, hisz ez is csak a terv része. Csak, hogy itt már sokkal többről van szó, mint pusztán egy tervről vagy egy üzletről. Ez már túlnőtte magát ezen, itt már emberekkel játszunk, itt már fontosabb dolgok játszanak szerepet, mint a pénz. Itt már nem csak rólam van szó.
Sírni akartam, de nem tehettem meg. Nem mutathattam ki gyengeségem és félelmem.
- Helen! – hallottam egy dühös hangot mögülem.
Megfordultam és újra felvettem a kemény nő szerepét, felvettem az álarcot.
- Mi ez a hangnem? – kérdeztem tőle.
- Ez.. ez.. most?
- Mi most?
- Neked van egy fiad! – jelentette ki.
- Igen és mi a probléma ezzel?
- Egész véletlen 7 éves a fiad. 7 éves! – emelte meg a hangját. – Pont annyi, mint amikor otthagytál!
- Ne kiabálj a házamban! 7 éves igen! És ne gyere azzal, hogy otthagytalak! Nem én voltam az! – dühös voltam.
- Neked volt valakid 7 éve?
- Számít?
- Igenis számít, az Isten szerelmére! – csapott egyet a konyhapultra. – Az én fiam? Vagy megcsaltál akkor? Mondd el azonnal! Van egy fiam? – megdöbbentem. Úgy éreztem erőm elhagy.
Nem tudtam választ adni, de féltem is attól mi lesz, ha ezt megválaszolom. Férjem toppant be a házba. Azonnal jött és elnézést kért amiért késett.. Megdöbbenve néztem rá, nem tudtam mit kezdjek az adott helyzetben. Egy dolgot tudtam. Kiderült. Rájött. Nem tudom hogy jött rá, de megtudta. Colin az ő fia. Érdemes tagadni? Mi lesz ezután? Mit kezd ezzel az információval? Mihez kezd ezzel Ethan? Mi lesz Colin-nal? Ő úgy tudja Ethan az apja, nincs szüksége egy olyan emberre az életében, mint Christian…
