4. fejezet

Sziasztok!

Sajnos az utóbbi időben nem volt időm írni. Ennek egy egyszerű oka van: vizsgaidőszak. Nem akarom ragozni a dolgot. Csak elnézést kérni amiért nem adtam életjelet, de itt vagyok, és nem tűntem el! Sőt! Hoztam fejezetet, ráadásul nem is egyet. Mindhárom történethez hoztam folytatást!

Beautiful -2. fejezet
Utolsó Ígéret -52. fejezet
(kattintással elérhető)

Ami pedig ezt illeti:

Lassacskán és szépen lassan kiderül majd minden. Kiderül milyen szálak kötik össze a szereplőket, mi történt. Jelen pillanatban több játékos ül egy asztalnál, de tudjuk folyamatosan elvéreznek majd és a végén két ember között fog majd eldőlni, ki lesz a győztes és ki a vesztes. Biztos, hogy azok ezek a játékosok, akik jelen pillanatban a legvalószínűsíthetőbbek a végjátékra? Ki lesz egyáltalán a győztes?

Nemsokára eldől!

Remélem megleptek pár megjegyzéssel! :)

Jó szórakozást!

Puszi

4. fejezet

Az kiismerhetetlen játékos a jó játékos

Elég erősek vagyunk véghezvinni a célunk? Meg tudjuk csinálni? Végig tudjuk játszani a játékot? Számolni kell mindig egy racionális ellenféllel. Egy olyannal, aki tudja milyen lapok a nagy értékűek, tudja, melyek az ászok. Tudja, hol kell támadni, tudja, hol vagyunk sebezhetőek. Saját hasznának maximalizálására törekszik és úgy gondolja az ellenfele gyenge. Ha rájövünk, mi a szisztéma igenis van esélyünk! Csak ki kell ismerni. Figyelni és jól taktikázni, hisz mindenkinek vannak gyengepontjai, apróbbak vagy nagyobbak, de vannak. Hiába próbálja leplezni, elég egy pici hiba máris kiismerhető lesz.  Ezt a pillanatot kell kivárni. Ekkor pedig lehet a kezében bármilyen lap az igazi aduász a mi kezünkben lesz.

Visszhangként zengett a fülemben ez a rövid mondata. Egy pillanatra meg is fagytam. Azt hihette megtalálta a gyengepontom, de tudatosítani akartam, hogy már nem vagyok olyan könnyen kiismerhető játékos. Új ember ült az asztalhoz, akire a régi trükkök már nem hatnak.
Dietrich felé fordultam.
- Gyenge próbálkozás!
- Biztos vagy te ebben? – próbált elbizonytalanítani.
- Biztos. Ő a csapaton kívül mást nem szeret. Bár van valami. A pincsid lenni!
- Hát persze! Te pedig szereted a pincsimet ugyebár?
- Ami elmúlt az elmúlt! – s lobogtattam meg előtte a kezem, amelyiken a gyűrűm volt.
Közben Ethan is megérkezett. Beszálltam az autóba Dietrich pedig bezárta az ajtót, de előtte még odaszúrt egy megjegyzést.
- Nem úgy tűnt, mint ami elmúlt se nálad se pedig nála. – még egy amolyan győzelmi mosolyt eleresztett.
- Várd ki a végét! – adtam meg a választ ő pedig becsapta a kocsi ajtaját.
Ő szeretett téged! Hallottam ismételten a hangot. Egy pillanatra úgy éreztem igazat mondott, aztán pedig csak azt, hogy ez is hazugság, mint ahogy eddig minden az volt, ami kettőjükhöz kötődött. De ha… Elhessegettem magamtól a gondolatot és összeszedtem magam, amikor párom beszállt mellém az autóba.
- Indulhatunk? – kérdezte tőlem.
- Persze. – válaszoltam
Beindította az autót, majd elindultunk. Ahogy egyre nőtt a távolság köztünk és e között a hely között, egyre jobban kezdtem elgyengülni lelkileg. De tartanom kellett magamat.
- Nem válaszoltál még egy kérdésemre.
- Milyen kérdésre? – pontosan tudtam mire akar kilyukadni, de egy kicsit legalább tudtam húzni az időt.
- Miért ellenzed ennyire ezt az üzletet?
- Én nem ellenzem csak… - hirtelen pánikba estem. Nem tudtam mi tévő legyek. Nem akartam azt, hogy kibukjon minden a múltról, de a titkolózás sem a legmegfelelőbb döntés. Két rossz lehetőség közül a kevésbé rosszat kell válasszam.
- Csak?
- Úgy érzem nem tiszta játékosok.
- Hogy érted, hogy nem tiszta játékosok? – vette le a pillantását az útról és nézett hirtelen rám, majd ismételten az utat figyelte.
- Ahogy mondom. Valami sántít nekem a dologban. Érzem. – próbáltam valahogy kimagyarázni a dolgot. – Mateschitz elég furán viselkedett egy-egy szituációban és az a másik férfi Horner is elég feszült volt egy-egy pillanatban.
- Édesem! – fordult ismét felém és mosolyodott el. – Ez természetes. Amikor én várok fontos embereket én is ilyen vagyok. Ez csak az üzlet miatt van, hidd el, nem kell semmilyen más dologra gondolni.
- Biztos? – próbáltam azért elbizonytalanítani
- Biztos.
- Nekem azért mégis furcsa az egész. – tartottam magam ahhoz, hogy megpróbálom elvenni a kedvét ettől az egésztől.
- Hidd el!
Valahogy ki kell találjam, hogy vezessem a helyes útra. Nem szabad hagynom, hogy belesétáljon ebbe az egészbe, el kell vegyem a kedvét az üzlettől, de ugyanakkor úgy kell mindezt megtegyem, hogy semmit se tudjon meg a múltról. Arról a bizonyos dologról.
- Vajon a gyerekek mit csinálnak? – tereltem el a témát.
- Nyugalom, Kate velük van.
- Persze tudom.
Ezt követően gondolkoztam. Kinéztem az ablakon és úgy tettem, mintha csak elmerültem volna a látványban, de nem így volt. Sokáig még az az egy mondat járt a fejemben és az, hogy annak mennyi igazságtartama lehet. Jutottak érvek ide és oda is. Végül hosszas gondolkozás után rájöttem arra, hogy valószínűleg ez is csak része a játéknak és próbál fogást találni rajtam Dietrich. Ha ő valóban szeretett volna, akkor nem itt tartanánk most, akkor más lenne a helyzet, akkor ő is tudná, hogy akkor nem csak engem veszített el.
Hazaértünk. Szinte elröpült most az az idő, ami az odavezető úton annyira soknak tűnt. Kiszálltunk az autóból, majd bementünk a házba. Kate a dada éppen a kanapén ült.
- Szia Kate! – köszöntem neki
- Jó napot Helen!
- A gyerekek?
- A szobájukba vannak.
Lehúztam a cipőm. Odatettem a többi mellé. Nagyon jól esett megszabadulni a lábbelimtől, már ugyanis kezdett benne fájni a lábam. Ethan megszabadította magát a zakójától és ő is lehúzta a cipőjét. Bentebb léptünk. Ethan kifizette Kate-t, aki még felszaladt a gyerekekhez, majd miután elköszönt tőlük el is ment. A gyerekek persze tudták, hogy ez azt jelenti, hogy mi hazaértünk. Szaladtak le a lépcsőn egyenesen hozzánk. Megöleltek mindent. Ethan azonnal élménybeszámolót tartott Colinnak a látott autókról, aki lelkesen hallgatta férjem mondandóját. Jó volt őket nézni. Apját és fiát. Olivia lehozta nekem Sandy babáját és megkért arra, hogy segítsek neki átöltöztetni. Leültünk a kanapéra és nekiláttunk. A nap többi részét a gyerekekkel töltöttük. Egy kicsit kimentünk az udvarra is ahol a két fiú focizott egy kicsit. Később Colin megcsinálta a háziját és most Ethan tanult vele. Mindezek után pedig az egész család együtt vacsorázott meg. Újra a régi volt a hangulat. A gyerekek egymást piszkálták, mi pedig néztük egy darabig, de amikor kellett igenis rájuk szóltunk. A vacsora végeztével ketten összeszedtük a tányérokat és evőeszközöket, majd elmosogattunk közös erővel.
A gyerekek ágyba parancsolása igazi kihívásnak tűnt. Nyafogtak egy sort, hogy ők nem akarnak még aludni, de mi nem engedtünk nekik. Le kell feküdniük, hisz kipihentnek kell lenniük másnap. Miután ezen is túl voltunk mi is bevonultunk a szobánkba.
Már esti öltözékünkben heverésztünk az ágyban. Ethan átkarolt én pedig hozzábújtam. Csak feküdtünk úgy és élveztük a pillanatot.
- Helen…
- Igen?
- Nagyon féltem, hogy elveszítelek. – amikor ezt kimondta felemeltem a fejem mellkasáról és ránéztem. – A házasságunk mélyponton volt és nem tudom még most sem mi volt az oka. Féltem, hogy kiszeretsz belőlem, féltem, hogy nem lesz családom.
- Ethan. – emelkedtem meg és simítottam meg borostás arcát. – Én is úgy éreztem, hogy valami oknál fogva mélyponton van a házasságunk. Én is féltem attól, hogy elveszítelek. Sokszor reagáltam furcsán a dolgokra. Úgy éreztem, hogy darabokra hullott a családunk és nem tettünk semmit, de szerencsére nem így történt.
- Igen, szerencsére nem. – majd adott egy csókot. – Olyan gyönyörű vagy. – simította el a hajamat az útból. – Pontosan ugyanolyan gyönyörű, mint évekkel ezelőtt. Nagyon szeretlek!
- Én is szeretlek téged!
Visszatettem fejem mellkasára és továbbra is feküdtünk csak úgy. Majd elkezdtünk beszélgetni.
- Képzeld el, James és a felesége elválnak.
- Miért? – érdekelt a dolog, hisz ismerem őket.
- Kiderült, hogy mind a ketten hazudtak a másiknak. James eltitkolta, hogy nem olyan jól állnak anyagilag, kétes ügybe keveredett. Próbáltam neki segíteni, de nem hagyta.
- Ez rendes volt tőled. – szakítottam félbe
- Ő a barátom, még ha ilyen hülyeségekbe is fog bele, akkor is. De nem kért a segítségből. A feleségének pedig volt valakije.
- Ezt nem gondoltam volna! – ért váratlanul a dolog. – Nem gondoltam volna, hogy képes erre, mindig is annyira szerette James-t.
- Igen nekem is meglepő volt a dolog. De tudod rájöttem arra, hogy nekünk nincs félnivalónk.
- Ezt hogy érted?
- Mi mindig őszinték vagyunk egymáshoz. Ez pedig mindig megoldotta a dolgokat. – megint szembefordultam vele. – Amikor volt az az időszakom kellett a kegyetlen őszinteséged. Az rángatott ki a gödörből. Rossz belegondolni, hogy milyen voltam és hogy bántam veletek. Nem érdemeltelek volna meg titeket. De amikor összeszedted minden bátorságod és az állapotomban odaálltál elém és a szememre vettettél mindent átértékeltem azonnal a dolgokat. Ha ezt akkor nem léped meg, ma nem lennénk itt.
- Az régen volt. Már felejtsük el. Túlléptünk rajta és most itt vagyunk egymásnak.
- Köszönöm. Még arra is rájöttem, hogy jobb, ha mindig őszinték vagyunk egymáshoz, még ha akkor nem is a legjobb megoldásnak bizonyul, de hosszútávon jó lesz. Vagy te nem így gondolod?
- De igen. Az őszinteség az alapja az egésznek. – ismételten visszatettem a fejem. Elgondolkoztam azon, amit mondtam. Az őszinteség az alapja mindennek, de én mégsem vagyok őszinte. Egy hazug ember vagyok. Eltitkolok valamit. De csak az ő érdekében teszem mindezt. Csak ez tartja már bennem a lelket, az ő érdekében…

3. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a folytatást. Ismételten egy szelet a szereplők kapcsolatából, hamarosan pedig mindenre fény derül!

Jó szórakozást!

Puszi

3. fejezet

Ez már más történet…

 

    

Mindenkinek van egy története. Elkezdődik és önmagát írja. Cselekszünk, meghozunk egy döntést megírjuk a történetünk. Betűről betűre, szóról szóra haladunk és egyre csak telnek a lapok. Majd egyszer csak letesszük a tollat és a megírt lapokat összeszedjük, végül pedig csak félre dobjuk egyszerűen. Előveszünk egy új lapot és egy teljesen más történetet kezdünk el. Mást, mert mi is mások lettünk, új emberek lettünk, másokká kellett váljunk.
Érhetnek minket olyan események, amiktől megváltozunk, más szemmel látjuk a világot. Lehet az egy tragédia, de lehet az egy pozitív dolog is, mégis minket megváltoztat. Más szemmel figyeljük a dolgokat, másként gondolkozunk. Rájöhetünk, miben rejlik a hiba, mi volt rossz lépés, és mi jó taktika…

Abban a pillanatban, amikor hallottam Dietrich és Christian beszélgetését feltépődtek bennem a régi sebek. Talán jobb lett volna, ha apránként, de mégis egy hirtelen mozdulattal történt ez. Akkor rájöttem nem szabad hagynom, hogy a történelem megismételje önmagát.
Odaléptem férjemhez, aki éppen nagyban ecsetelt az egyik üzletével kapcsolatban valamit. Amikor észrevette, hogy ott vagyok mellette abbahagyta a dolgot.
- Nos, Drágám, hogy tetszett? – kérdezte tőlem
Nem csak ő, hanem a velünk szemben álló Dietrich is várta a válaszom.
- Lenyűgöző, mély benyomást tettek rám! – elmosolyodtam és a mondat végére Dietrich felé fordultam.
Ő is elmosolyodott ránk, majd belekortyolt a kezében lévő pohár tartalmába és egy kicsit magunkra hagyott bennünket.
- És neked hogy tetszik?- kíváncsiskodtam szinte azonnal
- Nem tudom. Elég ígéretesnek hangzik.
Láttam rajta, hogy megfordult a fejében az üzlet. Fél szemmel oldalra pillantottam és láttam, hogy Dietrich ismételten magyaráz valamit a csapatfőnöknek.
- De még nem kötötted meg az üzletet ugye? – szegeztem neki a következő kérdésem.
- Nem, még nem. Megfogadtam a tanácsod. De miért akarod ennyire hogy várjak ezzel? – érdeklődött ő is.
Nem tudtam hirtelen mit mondjak. Szerencsémre vagy éppen szerencsétlenségemre Christian megint ott kellemetlenkedett körülöttünk és igazából bevallva pont a legjobb pillanatban zavart meg minket.
- Mr. Beningfield mit szólna, ha önt is körbevezetnénk?
- Elrabolhatnak egy kis időre? – kérdezte viccelődve Ethan.
- Hát persze.
- Érdekelne a dolog. – mondta Christianra mosolyogva.
Ekkor egy kicsit megnyugodtam, de tudtam még úgy is lesz folytatása a beszélgetésünknek. Más részről pedig tudtam ez is a terv része. Ethan elment Christiannal és engem magamra hagyott.
Viszont nem maradtam beszélgetőpartner nélkül.
- Helen. – lépett elém Dietrich.
- Dietrich.
- Mit akarsz? – tette fel kissé ingerülten a kérdést és talán mondhatni bele is vágott a dolgok közepébe.
- Mit akarok? Akarnom kellene bármit is? – válaszoltam egy műmosollyal az arcomon.
- Tudom, hogy akarsz valamit!
- Akkor mire fel a kérdés?
- Nem kell előttem megjátszanod magad!
- Na de kérem Dietrich, mi ez a stílus? – tettem az értetlent. – Először is nem tudom mikor beszéltük meg, hogy tegeződünk! Én nem mondtam, ha jól tudom. Különben is most találkoztunk először! Egy úriember nem ilyen stílusban beszél! – jót szórakoztam azzal, hogy láthatóan egyre fentebb ment fel benne a pumpa.
- Nem kell ezt csinálnod!
- Talán zavar? – kérdeztem nevetve.
- Tudom, hogy akarsz valamit!
- Te pedig tartasz a dologtól!
- Ugyan már! – legyintett egyet – Tőled?
- Akkor nem hajtogatnád csak ezt!
- Ugyan már Helen…
- Talán lenne okod… Nem gondolod?
- Miről beszélsz? – váltott arckifejezést.
- Biztos lényegtelen. Amúgy sem tartasz tőlem. Most mondtad! Bár tudod nem olyan régen hallottam azért fél füllel valamit… - úgy tettem, mint aki gondolkozik – …ja, igen persze! Mielőtt Christian olyan „feltűnésmentesen” – fél kézzel jeleztem az idézőjelet – elhívott, hogy nézzek szét. Mintha veszélyről és fejhullásról beszéltél volna.
- Ezt már csak elképzeled!
- Hát… ha te mondod. – majd elfordultam tőle és ezzel ezt a rendkívül felemelő beszélgetést lezártnak tekintettem.
Igazából nem kellett nekem bemutatni őt. Tudom, hogy igenis tart attól, amit mondtam. Bár megpróbáltam higgadtságom megőrizni, mégis belül ezer fokon égtem, elég lett volna egy apró dolog, és ami bennem volt felszínre került volna. Egy dologban sikert értek el Christiannal. Megváltoztattak, azt a régi énem sikerült megölniük. Akkor könnyű volt csőbe húzni, de ez most nem fog sikerülni. Nem gondoltam egy pillanatra sem, hogy bármelyikük is ilyen, de tudom tévedni emberi dolog és a saját hibáinkból tanulunk igazán. Ez az én életemnek az egyik legnagyobb hibája. És mi a másik? Az már egy másik történet.
- Várj még! – lépett ismételten mellém.
- Mire?
- Helen, kiszámítható vagy! – jegyezte meg.
- Csakugyan?
- Nem vagy nagy játékos!
 Elnevettem magam.
- Jól figyelj most ide! – váltottam én is hangnemet. – Csak egyszer mondom el! Nem fogom hagyni, hogy Ethan belesétáljon a csapdába!
- Milyen csapdáról beszélsz?
- Ugyan már, ne tedd az ártatlant! Nem fog ő is úgy járni, mint én! Köszönhetően nektek felnyílt a szemem!
- Akkor én is mondok valamit: Kevés vagy te ehhez!
Elmosolyodtam, csak hogy kizökkentsem. Legszívesebben tettem volna valamit, de tudtam, ha megpróbálok higgadt maradni meg tudom a fene nagy önbizalmát rendíteni.
- Én abban nem lennék biztos! – tartottam vele a szemkontaktust. – Sok mindennel nem vagy tisztában, ahogy Christian sem!
- Hallgatlak!
- Ugyan már ezt most te se gondolhatod komolyan, hogy a lapjaimat kiteregetem előtted! Had legyen élvezetesebb a játék!
Megpillantottam visszajönni férjem és Christiant.
- Itt is van a szánsegéded!
Láttam rajta, hogy csak forrt a dühtől. Ethan  amikor belépett az ajtón a szemével keresett. Miután megtalált rám mosolygott én pedig rá.
- Régen másra mosolyogtál, csak nézz egy kicsit balra! – tette még ezt a megjegyzést Dietrich egy mosoly kíséretében. Úgy gondolom megpróbált ezzel visszavágni, csak hogy végül úgy érezhesse ő kerekedett felül.
- Változnak az idők! – vágtam rá – Szerintem ezt jegyzed fel valahova, jobb, ha nem felejted! Tudod egyszer fent másszor lent!
Közbe Christian és Ethan is odajöttek.
- Látom beszélgettetek! – lépett mellém és karolt át derekamnál fogva.
- Igen beszélgettünk egy kicsit Mr. Mateschitz-el. - válaszoltam. – Sok érdekességet mesélt. – néztem közben a nagyfőnökre.
- Ez nagyszerű! És miket mesélt?
- Mesélt erről az egészről, hogy a Forma1 mit jelent neki és mesélt arról is miből hozta mindezt létre.
- Biztos érdekes lehet.
- Gondolom neked is elmeséli majd Mr. Mateschitz.
- Persze, ha érdekli önt. – vágott közbe ő is.
Kellemesen elcseverésztünk mindannyian a továbbiakban. Pillantásommal jeleztem többször is Dietrich felé, hogy ne felejtse el azt, amit mondtam neki. Megfogadtam felveszem a kesztyűt és nem hagyom magunkat becsapni. Csupán abban bízhatok, hogy sikerül is kibírnom ezt az egészet. Már most látom nem lesz könnyű menet, de tudom, hogy nem szabad hagynom, hogy Ethan belekeveredjen ebbe.
Mindvégig ott voltam mellette. Akarva akaratlanul odapillantottam többször is Christianra. Néha egy-egy emlékkép is beugrott. Volt, hogy egészen elmélyültem bennük, de sikerült mégis valahogy visszatérjek a valóságba.
Sikerült ismételten elszakítani tőlem férjem. Megérkezett az egyik pilóta, Sebastian Vettel is. Ezek szerint ő is egy kártyalap lenne a játékban. Ethan-t elrángatták hozzá és bemutatták neki. Fiatal volt még a pilóta és szerintem nem is tudta minek lesz ő most a részese. Dietrich megint megragadta az alkalmat, hogy megpróbáljon elbizonytalanítani.
- Tudod Helen, nem vagy jó játékos!
- Lejárt lemez!
- Úgy gondolod mindent bekalkuláltál?
- Megnyugodhatsz!
- Szerintem elfelejtettél egy nagyon fontos láncszemet! – fejezte be ezzel a mondandóját.
Lehetőségem nyílt nekem is megismerkedni a pilótával. Kedves volt és lelkesen mesélt a csapatról. Nem is volt rossz húzás. Láttam Ethan arcán is, hogy egyre lelkesebb lett az üzlettel kapcsolatban.
Az idő szerencsére mellettem állt. Viszonylag gyorsan telt és eljött a találkozó vége. Elköszöntünk egymástól, majd elkísértek minket egészen az autónkig. Ethan még váltott pár szót négyszemközt Christiannal és Adriannal. Dietrich pedig mint díszkíséret elkísért és kinyitotta nekem a kocsiajtót.
- Hmm… ott állnak egymás mellett! – néztem rá kérdőn, nem tudtam mit akar ebből kihozni.
Nem mondott semmit, csak tartotta az ajtót, hogy beszállhassak. Hátat fordítottam neki, ekkor pedig odahajolt hozzám és halkan a következőket mondta:
- Elárulok valamit: Ő szeretett téged!

2. fejezet

Sziasztok!

Tegnap meghoztam az elmúlt év utolsó bejegyzését, most viszont meghozom az új év első bejegyzését!

Ebben némileg kiderül egy-két dolog a múltról, kiderül milyen kapcsolatban álltak a szereplők egymással.

Jó szórakozást!

Puszi

2. fejezet

Ha újra látom…

Milyen az, ha váratlanuk újra szembetalálkozunk a múlttal? Eltelhetnek évek, változhatunk külsőleg és némiképp az énünk is megváltozik, de az érzés sosem fog megváltozni. Telhet el nagyon sok idő, de nem felejtjük el azt, ami már egyszer megtörtént.

Első találkozás: ismeretlen emberek. Ez fogad minket ilyenkor. Ilyenkor ezek az új személyek tiszta lappal indulnak. Mindenkinek ugyanannyi bizalmat szavazok meg először, mindenki ugyanonnan indul, aztán majd kiderül, hogy később mi lesz. De akkor mi a helyzet, amikor már ismert személyekkel következik be egy ismételt első találkozás?

A meglepődöttség látszódott mindenki arcán. Egy rövidebb hatásszünet után végül megkezdődött a bemutatkozás. Először a nagyfőnök mutatkozott be a férjemnek, majd őt követték a többiek, mintha csak egy ranglétra szerinti felsorolásról lett volna szó. Ezután férjem megragadta az alkalmat és „bemutatott a nagyérdemű előtt”.

- Szeretném bemutatni a feleségem. – ekkor nézett rám én pedig előrébb léptem és így számomra is megkezdődött a bemutatkozás.

A velem szemben állók nem voltak nekem ismeretlenek. Már korábban volt szerencsém megismerni őket, de ezt nem akartam a férjem tudtára adni. Ők a múltam egy olyan szeletét képezik, amit én örökre el akarok felejteni. Láttam, hogy ők sem akarják korábbi ismertségünk felhozni, s egyszerűbb, ha megjátsszuk mindannyian azt, hogy most találkoztunk legelőször.

Amikor az első „idegen” bemutatkozott nekem, nem tudtam nem félretenni az érzéseimet.

- Dietrich Mateschitz. Örülök, hogy megismerhetem! – nyújtotta a kezét.

- Helen Beningfield. Részemről a szerencse! – s fogtunk kezet. – Sokat hallottam már magáról. Határozott ember, aki mindent megtesz azért, hogy elérje, amit akar! – a mondatom utolsó részében megváltozott a hangsúly, érzékeltetni akartam vele, hogy nem felejtettem.

- Úgy érzem, ezt dicséretnek kell vegyem, köszönöm! – majd ellépett előlem.

Ekkor érkezett a következő a sorban. Ezt az illetőt azonban mindeddig nem ismertem. Itt volt tehát az alkalom.

- Adrian Newey. – nyújtott kezet.

- Helen Beningfield. – majd ő is félre lépett

A következő arc ismerős volt szintén. Sőt mit is mondjak nagyon is jól ismertem. Nem sokat változott. Az idő fölötte is eljárt egy kicsit, de ugyanúgy fölöttem is. A mosolya viszont ugyanolyan maradt.

- Christian Horner. – tartotta ő is felém a kezét

Nyeltem ez nagyot, majd elárultam a nevem.

- Helen Beningfield. – fogadtam az ő kéznyújtását is. Amikor megfogtam a kezét valami hasonlót éreztem egy pillanatra, mint egykoron. Libabőrös lettem, de nem akartam, hogy bármit is észrevegyen rajtam. – Magáról is hallottam már. – jelentettem ki.

- És mit? – kérdezett vissza

- Az élete a munkája, a Forma1 az élete. Nem így van?

- Nem teljesen. – mondta egy kicsit furcsa hanglejtéssel.

- Akkor lehet rossz az informátorom.

Ezzel beszélgetésünk véget is ért és csupán ekkor engedtük el egymás kezét.

Mosolyogtak ránk, megpróbáltak mindent elkövetni azért, hogy férjem kegyeiben járjanak. Volt olyan pillanat, amikor Christian tekintetével találkozott az enyém, ilyenkor megpróbáltam mindent megtenni, hogy semmi érzelmet ne olvashasson le róla.

A háttérbe húzódtam, nem akartam semmit sem tenni, hagytam, hogy Ethan rendezze az üzletet. Nem akartam sem jelenetet, sem semmit, csak helyeslőleg bólogattam és néha elnevettem magam, bár volt olyan, hogy az is csak kényszer volt. Az üzlet volt a téma, amihez én nem sok mindent tudtam hozzá fűzni.

Amikor egy rövid időre hagytak férjemnek egy kis levegőt és kettesben maradtunk, Ethan egy váratlan kérdést intézett felém.

- Helen, te ismered őket?

- Miért kellene?

- Nem tudom. Ismered? – ismételte meg a kérdést.

Belenéztem a szemébe. Döntenem kellett azonnal. Ott volt előttem a lehetőség, hogy elmondjam, vagy csak egyszerűen egy „nem” választ adok. Végül megadtam a válaszom.

- Nem.

Ezt a döntést hoztam hirtelen. Ez bizonyult a legegyszerűbbnek. Legegyszerűbbnek talán saját magamnak. Amikor megismerkedtem Ethan-nel, ő tisztában volt azzal, hogy történt velem valami. Elesett voltam. Akkor úgy éreztem feladom, akkor úgy éreztem egyedül maradok, akkor úgy éreztem összedőlt a világ, legalábbis az én világom. Ő jött a semmiből és adott nekem valamit. Egy új életet, új lehetőséget, magát.  Akkor lett más az én életem is. Kaptam egy reménysugarat. Nem kellettem valaki másnak és akkor jött ő, aki engem akart. Szeretett önmagamért és most is szeret, elfogadja a hibáim, nem dob félre más miatt. És ennek már jó pár éve. Hogy pontos legyek 7. Kitart mellettem. Nem vagyok tökéletes, de ő sem. Volt olyan, hogy majdnem romba döntötte az életünk, egy rossz döntése, sorozatos hibája miatt.  De túlléptünk rajta. Rájöttünk két ember kell a dolgok többségéhez és csak együtt lehet megoldani, ha azt akarjuk. Mi pedig akartuk. Most azonban mégis hazudtam. Miatta.

Azonban van az életemnek egy olyan szelete, ami számára nem ismert. Csak egy apró részlet, mégis talán a legnagyobb tartalommal bír. Főleg most.

- Azt hittem. Amikor bemutatkoztatok nekem ez szűrődött le.

- Nem, nem ismerjük egymást. – tartottam magam továbbra is ehhez.

Rám mosolygott.

Nem akartam hallgatózni, de akarva akaratlanul is meghallottam, amit egymásnak súgtak.

- Veszélyes! – hallottam Dietrich hangját

- Ugyan mire?  - kérdezett vissza Christian.

- Te nem vetted észre? – vonta kérdőre. – Amikor bemutatkozott már látszott minden. Meg fogja fúrni az üzletünk! Nézd meg, most is a férjével beszélgetett, megeshet, hogy győzködi, hogy felejtse el az egészet. Nekünk szükségünk van erre a támogatóra! A csapat érdeke miatt! Megeshet, ha nem támogat minket bizony fontos lépéseket kell tegyek! Fejek fognak hullani!

- Miről beszélsz? Fejek hullnak?

- Igen Christian azok! Kell a támogatás! Vidd el innen a nőt!

- Mégis hova vigyem?

- Mit tudom én! Vezesd körbe! Tömd tele a fejét! Csinálj valamit!

Tovább nem hallottam, de úgy gondolom ez is elég volt. Nem változott semmit. Ugyanaz fontos neki, ugyanazokat a dolgokat helyezi előtérbe. De őszintén, mire számítottam? Kár volt akkor hinni a szavaiban. De legalább kaptam tőle valamit: egy örök leckét!

- Mit gondolsz? . kérdezte Ethan amikor sikerült egy kicsit megint levegőt vennie.

- Miről? – kérdeztem vissza. Még az előbb hallottakon gondolkoztam.

- A csapatról, a támogatásról, a befektetésről?

- Nem értek az üzlethez, ezt te is tudod. De ha megfogadsz tőlem valamit, akkor azt mondom, ne dönts hirtelen. Várj, fontold meg a dolgot. Láss mögéjük, gondolkozz!

Megfogta a kezem.

- Megfogadom.

Megszorítottam kezét.

- Jól cselekszel.

Christian zavart meg minket. Odajött hozzánk mosolyogva. Először egy tiszteletkört futott.

- Hogy tetszik a létesítmény? Hogy érzik magukat?

- Tetszik. Köszönjük jól. – válaszolt határozottam Ethan.

- És önnek Helen? – fordult felém.

- Tetszik, bár nem sok beleszólásom van, nem nagyon értek az üzlethez.

- És mit szólna ahhoz, ha körbevezetném? Jobban megismerhetne mindent.

Ránéztem férjemre. 

- Nos?

- Nem is tudom… - hezitáltam

- Mr. Beningfield, elrabolhatom a feleségét egy rövid időre, míg körbevezetem? – kérdezte mosolygósan.

Megmondom őszintén, nekem nem volt kedvem ehhez, sőt ez csak azt jelentette, hogy egy kis időre el akarnak az útból távolítani, addig pedig férjem fejét tömködni és megpróbálják meggyőzni.

Nézett rám és várta mit mondok.

- Menj nyugodtan. – mondta Ethan

- Szívesen körbenéznék. 

- Nagyszerű.

Odahajoltam Ethan-hez és adtam az arcára egy puszit és még odasúgtam a fülébe:

- Ne feledd mit mondtam. Szeretlek.

Elhúzódtam tőle, majd elindultunk Christiannal.

Előre engedett és jelezte ezt egy kézmozdulattal az ajtónál. Elindultunk. Vártam mit fog mondani, de nem találta a szavakat. Én is így voltam vele. Végül elkezdett az épületről, a sporttól, a munkájáról beszélni. Mintha eddig nem ismertem volna, milyen a munkája. Én csak hallgattam, de nem válaszoltam. Sétáltunk. Majd témát váltott.

- Nem gondoltam volna, hogy ma itt foglak látni.

- Én sem. Nem tudtam, hogy ide fogunk jönni. Jobb lett volna, ha nem látjuk többet egymást, nem? Könnyebb lett volna az életed! – ezzel utalni akartam arra, amit hallottam a beszélgetésükből.

- Nem így van!

Elnevettem magam.

- Miért nevetsz?

- Nem számít.

- Szóval férjhez mentél… - jelentette ki, amit ma megtudott.

- Igen, eltaláltad.

Megállt. Én is megálltam. Szembe fordult velem.

- Helen…

- Tessék!

- Nem változtál.

- De hidd el változtam! 

- Még mindig ugyanolyan szép vagy!

- Szép? Hagyjuk!

- De ez így van!

- És ezzel mit kezdjek?

- Tudod, most amikor újra megláttalak, amikor beléptél az ajtón a férjeddel, akkor …

- Akkor? – vártam mit akar mondani

El kezdett közeledni felém. Én viszont távolodtam tőle.

- Te viszont valóban nem változtál! – jelentettem ki

- Szerintem változtam. Megbántam sok dolgot, de úgy látom te nem!

- De hidd el én is!

 Ezzel a témát lezártuk. Sétáltunk még egy kicsit anélkül, hogy bármiről is beszéltünk volna, majd visszaértünk a többiekhez. Még mielőtt azonban beléptünk volna mondott valamit.

- Nem tudom, ennyi év után mit lehetne mondani. Sajnálom, hogy csak most kaptam észbe.  Helen lehet már késő, de én akarom, újra akarom élni! Te? Mondd, hogy igen! A szemed azt mondja…

- Ezt valóban te mondod, vagy csak azért mondod, amit mondanod kell az üzlet miatt, ami a csapat érdeke? – tettem fel neki a kérdést, majd otthagytam és léptem férjemhez.