6. fejezet

Drága Olvasóim!

Itt is üdvözöllek Titeket! :)

Már nagyon régen nem érkezett ide friss rész, sajnálom. De ami késik ugye az nem múlik! Itt is van a folytatás szám szerin a 6. rész.
A Maraton jelenlegi hagyományához híven most is ajánlok nektek egy számot.

Az ajánlott szám: 4

Tehát tudjátok, ha estig megérkezik a 4 komment, akkor holnap reggel meg is érkezik a következő program azaz a Rose 4. része.

Még mielőtt belekezdenétek a folytatásba itt van az ígért "eddig történt leírás".

Ami eddig történt:

Helen egy boldog családban él, férjével és két gyermekével. Az utóbbi időben azonban valami megváltozott közte és a férje között. Rájöttek és felnyílt a szemük, meg kell oldják a problémáik. Egy nap azonban egy új befektetés révén Helen múltja utoléri őt. Feltűnik egy régi szereplő a korábbi életéből. Felszakadnak mély és fájó sebek, titkok derülnek majd ki.
Helen és férje Ethan a Forma 1-es befektetés miatt találkoztak a Red Bull Racing vezetőségével. Helen arra törekszik, hogy megakadályozza az üzletet, míg Dietrich arra, hogy a nőt eltüntesse az útjából. Christian Horner egyik nap beállított a Beningfield házba, ahol találkozott a gyerekekkel is. Véletlen egybeesés vagy mégsem, hogy a kisfiú pont annyi idős, mint amikor Christian és Helen egy párt alkottak. Talán ez is egy titok? A válasz most kiderül!

Itt a friss rész!
Jó szórakozást!

Puszi

6. fejezet

A játszma most indult…

A meccs elkezdődött, a kesztyűket már felhúztuk. Elhangzott a „gong” szó és az első menet el is kezdődött. Jó felkészítőm volt, úgy érzem, innen csak én kerülhetek ki győztesen. Ezt pedig nem másnak köszönhetem, mint nekik és az életnek.

Miután elment tőlünk egy darabig hírét se hallottam. Nem adtam neki konkrét választ, nem mondtam ki számára az igazságot, bár tudom így is sejti és valahol odabent ő is tudja. De a fiának nincs szüksége rá, neki van apja.
Ezt követően a napok csendesen teltek el. Nem hoztam fel az üzletet és Ethan sem mondott semmit róla. Ezt jó jelnek vettem legalábbis az én szempontomból, hisz Ethan mindig elmondja mi van az üzlettel és a céggel, noha tudja nem sokat értek hozzá. Mindig elmeséli, hogy áll a befektetőkkel a tárgyalások hogy zajlanak, miként alakulnak az események. Most azonban nem mond semmit ezzel kapcsolatban. Ez pedig talán jelentheti azt, hogy elállt a befektetéstől. Ennek nagyon örültem, úgy éreztem fellélegezhetek és sikerült megszabadulnunk tőlük. Azonban mégis jött egy újabb csavar.
Péntek koraeste volt. Épp végeztünk már a vacsorával és már pakoltunk a konyhában, amikor Ethan telefonja megcsörrent. Eltűnt a konyhából és nem is jött vissza. Én folytattam amit eddig ketten csináltunk. Mindennek megkerestem a helyét, elpakoltam mindent oda, ahova azt kell. Kivettem a hűtőből egy kis fagylaltot, majd mindannyiunknak szedtem desszertként. A gyerekek nagyon szeretik a fagylaltot és Ethan is. Négy egyforma tálkát vettem ki és szedtem a csokoládéból és a sztracsatella fagyiból is mind a négybe. Visszatettem a többit a hűtőbe, majd felpakoltam egy tálcára a tálkákat és indultam megkeresni a többieket. A nappali üres volt. Gondoltam mindenki elvonult a szobájába. Így az egyszerűbb megoldást választottam, kiabáltam mindenkinek. Olivia gyorsan reagált és már jött is le, viszont Colin még várattatott.
- Colin gyere, megolvad a fagylalt! – szóltam neki még egyszer.
Miután ezt meghallotta, ő is rövid időn belül a nappaliban volt, kezében pedig már ott is volt a kis tálka.
- Apátok merre van? – kérdeztem gyerekeimet.
Tele volt a szájuk fagylalttal, így nem tudtak válaszolni a kérdésemre.
- Nem tudjátok?
Erre mind a ketten szinte egyszerre rázták a fejüket, hogy ők nem tudják.
- Akkor megyek, megkeresem. Ne maszatoljatok össze semmit!
Erre se válaszoltak, csak a fagylaltot majszolták.
Elkezdtem a ház különböző helyiségeibe keresgélni, szobáról szobára jártam, de sehol sem találtam. Már csak egy hely maradt, így tudtam ott lesz. Az ő birodalmában, a dolgozószobájában. Az ajtó zárva volt, de hangfoszlányokat hallottam az ajtón keresztül is. Óvatosan benyitottam. Ismételten fel alá mászkált. Mosolygott. Jelezte egy mozdulattal, hogy menjek be. Beléptem az ajtón, azt pedig igyekeztem minél halkabban becsukni magam mögött. Ott álltam a szoba közepén és néztem mit csinál. Lelkesen odament az íróasztalához, elővett egy dossziét, lapozott benne. Felnevetett. Majd tovább keresgélt, és egy jegyzettömböt vett elő, majd egy tollat is hozzá. Elkezdett valamit felírni.
- Igen. – megvan. – Megtenné, hogy még egyszer elmondja, hogy leellenőrizhessem? – láttam, hogy ellenőrzi, amit leírt. – Rendben. Akkor találkozunk majd. Visszhall. – majd letette a telefont.
- Egy új üzlet? – érdeklődtem tőle.
Közelebb jött, látszott rajta, hogy boldog.
- Nevezhetjük annak is. – odahajolt hozzám és adott egy csókot.
- Várj. – néztem értetlenül. – Nevezhetjük annak is? Ekkora nagy üzlet?
- Nem újdonság, hisz te is tudsz az üzletről. A Forma 1-es befektetéssel kapcsolatosan hívtak most.
Egy pillanatra mozdulatlanná váltam. Azt hittem lemondott erről az egészről, de nem, sőt!
- Értem. – adtam egy rövid választ.
- Azért hívtak, mert a két hét múlva esedékes brit nagydíjra meghívtak minket. Ott lehetünk már az első pillanattól kezdve egészen a végéig. Ugye milyen izgalmas?
Még csak ezután kezdtem felfogni, hogy mit egyeztetett a telefonba.
- Igen, az.
- Szeretném, ha ismételten mellettem lennél. – végigsimított az arcomon.
Nem mondtam semmit. Nem akartam elmenni, hisz nem akartam újra találkozni velük, másrészt pedig el kell menjek, nem hagyhatom, hogy egyedül álljon velük szembe. Elég rossz helyzetbe kerültem. Egy hajszál választ el attól, hogy kiderüljön minden, amit eddig próbáltam elfelejteni, amit nem mondtam el neki.
- Elkísérlek. – mondtam neki végül.
Megölelt.

A két hét pillanatok alatt eltelt. Akkor kaptam észbe, hogy már a második menet következik életem új küzdelmében, amikor ismét találkoztunk egymással. Amikor Christiannal egymásra néztünk, arckifejezésünk megváltozott. Dühöt láttam az övében. Ethan persze ebből semmit sem vett észre, Dietrich viszont annál inkább. Ott mosolygott és látszólag élvezte a helyzetet, hogy ismételten nyeregben érezte magát. Csak egy bökkenővel nem számolt, ő egyáltalán nem volt nyeregben. Az irányítás nem csúszott ki a kezem közül, nem hagyom azt, hogy tönkre tegye az életünk.
Sikerült Ethan-t megint elrabolni tőlem és kettesben maradhattam Dietrich-el.
- Helen… Helen… - csóválta a fejét.
- Igen ez a nevem! Tudod nagy probléma, ha ennyire gyakorolnod kell, nehogy elfelejtsd!
- Hát ez gyenge volt. Nevetnék, ha vicces lenne, de ez szánalmas volt!
- Huuh, tudod eddig is nyers voltál, de most már bunkó is vagy. Fejlődsz! – igyekeztem visszavágni neki.
- Egyem meg a szíved édes Helen! – jött a felsőbbrendű arckifejezésével. - Nem változtál, most se tudsz visszavágni.
- Tudod, ha ezt akartad közölni, akkor hagyjuk egymást! – tudattam vele, hogy a hátam közepére se kívánom se őt, se a beszélgetésünket.
- Talán nem élvezed a társaságom? Biztos összekapna veled a férjed, ha tudná, hogy meg akarod hiúsítani az üzletét!
- Ez már szánalmas!
- Lehet, de igaz! – elmosolyodott.
- Tudod mit, mondd el neki! – határozottan néztem rá, de tudtam nem teszi meg. Őt nem ebből a fából faragták.
- Nem, nem. – csóválta a fejét. - Ennek még nincs itt az ideje.
- Nincs más lap a kezedben!
- Ohh de még, hogy van! – vágta rá azonnal.
- Majdnem el is hittem. – nevettem ki.
Erre nem mondott semmit, csak bosszúsan nézett rám.
Lassan visszakeveredtünk a többiekhez. Nézni azt, hogy miként tömik tele a férjem fejét, rossz volt. Próbáltam nem hagyni, de ő mindig lerázott. Dietrich nagyon élvezte. A többedik próbálkozás után felhagytam. Úgy éreztem nem tudok mit tenni.
Arrébb léptem tőlük. Egyedül maradtam, viszont nem sokáig. Az új társaságom Christian lett.
 - Helen, egy választ adnod kell! – kezdett neki a beszélgetésünknek.
- Választ? – adtam az értetlent. – Milyen választ?
- Ne nézz palimadárnak! Colin az én fiam? – gurult be.
- Nézd Christian, nem hiszem, hogy a magánéletemet veled kellene megbeszéljem!
- Ilyen ócska szöveget! Szerintem jogom van tudni!
- Jogod? – ráncoltam össze a homlokom.
- Minden egybe vág! Akkoriban azt mondtad, én vagyok az igazi. Mégsem? Megcsaltál? Vagy az én fiam?
- Én mindig őszinte voltam hozzád! Különben is…
- Különben?
.- Változtatna bármin az igazság?
- Ezt te sem gondolhatod komolyan! Az én fiam igaz?
- Igen. – jelentettem ki. – Most már tudod. Örülsz?
Magam sem hittem el, de egyszerűen kimondtam. Felfedtem az egyik titkom, azt, ami összekötött vele. Jobb lett volna tagadni. Minden egyszerűbb lett volna. Utólag azonban már fölösleges megbánni és okosnak lenni.
- Megtetted velem, hogy eltitkoltad, hogy van egy fiam? – vont kérőre azonnal.
- Megtetted azt, hogy elhagytál terhesen? – vontam én is kérdőre.
- Mi? – nézett rám értetlenül. – Nem tudtam, hogy terhes vagy!
- Jaj, ne gyere már ezzel! Magamra hagytál terhesen, nem kell szépíteni!
- Esküszöm nem tudtam! És különben is nem én voltam az, aki ott hagytalak, te léptél le! – mondta ezt nekem. Ideges lettem nagyon. Ezt merte állítani, holott pontosan az ellenkezője történt meg.
- Te mi a francról beszélsz? – emeltem meg még jobban a hangom.
Egy szerencsénk volt, senki sem figyelt fel ránk.
- Igen, összeszedted magad és elmentél! – állította továbbra is ezt a képtelenséget.
- Ott vártalak rád, csesszem meg, ott! – kijött belőlem hirtelen. Könny szökött a szemembe. – De te nem jöttél el…