1. fejezet

Sziasztok!

Íme a következő ajándék!

Az első ajándékom alkalmával megkaptátok egy másik rövidre tervezett  történet első részét és most itt van szintén egy másik, de ugyanakkor néhány fordulattal megtervezett pár részes történet első fejezete.

Az a legnagyobb kérdés, hogy amit a múltban tettünk meg lehet változtatni?

Íme kedvcsinálónak egy videó:

Itt pedig az első fejezet!
Remélem tetszeni fog és kapok visszajelzést tőletek! :) Aki cserét szeretne ezzel vagy a másik oldallal, az nyugodtan jelezze.
Jó szórakozást!
Puszi

Blank Page

1.fejezet

Mindenki azt kapja, amit megérdemel?

Élünk, cselekszünk, döntéseket hozunk, kapcsolatokat létesítünk, harcolunk, nevetünk, sírunk. Számtalan jelzők, megannyi alternatívák. Különböző sorsok, különböző életek. Igazság van ebben a mondatban, hisz mindenki más, mindenkinek más az élete, mindenki harcol valakiért vagy valamiért, van, aki sikerrel vesz egy akadályt, és van, aki elbukik. Mélybe csúszunk, felemelkedünk. Szárnyalunk és egyszer csak…

Visszanéz egy emlék, újra lejátszódik egy megtörtént esemény.

Egyedül vártam rá, de nem jött el. Megpecsételte egész életünk. Megváltoztatott mindent. Mindent feláldoztam érte, életem is kész lettem volna hátra hagyni, megértettem őt. Ő különleges volt. Ebben a hatalmas világban az egyetlen ember volt, aki nekem az életet jelentette, egy csodálatos érzést keltett bennem, életemben egyetlen egyszer. Tudom, hogy ezt csak egyszer lehet érezni, azóta nem éreztem. Vártam rá, álltam ott, de nem jött el. Akkor pecsételődött meg minden.
Szemem lecsukva volt, miközben fejemben újra lejátszódott. Bőrömön hideg érzés futott végig, libabőrös lett a karom. Mikor kinyitottam a szemeim, könnyfátyol terített be a látómezőm. Nem akartam megadni magam az érzésnek, de az mégis erősebbnek bizonyult nálam. Könnyem elhagyta szemem és új utat keresve magának folyt arcomon. Egyenetlen úton haladt, nem volt könnyű dolga, míg államig elért és lecsöppent a ruhámra. Felálltam, majd odaültem a fésülködőasztalomhoz. Néztem magam a tükörben. Már nem azt a nőt láttam vissza, aki akkor ott állt és várakozott hiába. Az évek már eljártak fölöttem, meglátszott már vonásaimon, hogy megöregedtem. Néhány ránc már a szememnél megjelent. Megtöröltem a szemem, majd végighúztam az ujjam azon a bizonyos területen. Ujjam hegyével is éreztem, hogy bőröm már nem sima, éreztem, amit láttam is. Elővettem hajkefém és készültem megfésülni a hajam. Kettéválasztottam hosszú vörös hajam és a két vállamra helyeztem az elválasztott részeket. A hajkefét, amit előtte az asztalra tettem le, most újra a kezembe vettem és a bal oldali rész megfésülésének kezdtem. Jobb kezemben a kefével próbáltam a tincseket elválasztani egymástól. Eközben bal kezemmel próbáltam a kócosabb helyeken rásegíteni, hogy ne fájjon annyira. Csak néztem magam a tükörben. Újra előtörtek bennem az érzések. Miután végeztem az egyik oldallal a másikon is ugyanezt a műveletet hajtottam végre. Befejeztem, s letettem a hajkefét. Csak néztem továbbra is magam és csak egy kérdés járt a fejemben:
Ki lett abból a nőből, akit akkor magára hagytak?

Élni egy életet sokféleképpen lehet. Én is egy sajátos útját választottam az életem megélésének. Igazából nekem nem sok választásom volt. Most jöhetnék azzal az egyszerű szóval, hogy múlt. Igen a múltban sok minden történt, ami engem is formált. De mégis mit rejt az, hogy múlt? Egy rövid szó, mégis óriási tartalommal bír. Mit rejt magában? A mögöttünk álló eseményeket, megtörtént dolgokat, megváltoztathatatlanságot, a jó és a rossz emlékeket egyaránt. Vannak ezek között olyanok, amik értékesek nekünk és nem feltétlenül attól, hogy pozitív dolgot rejt magában. Egy fájó dolog is tartalmazhat mondanivalót. Azok az emlékek, amikre szívesen emlékszünk vissza, mosolyt csalnak az arcunkra, míg azok, amiket valahol mélyen el akarunk rejteni, könnyeket szöktetnek a szemünkbe, ezeket egyszerűen csak a mélybe taszítjuk…

Zajt hallottam a bejárati ajtó felől. Ránéztem az órámra és tudtam mi a forrása. Felálltam a székből, majd lementem az emeletről. Ők még nem vettek észre engem. 

- Nagyon jó volt és akkor azt mondta a tanár néni… - hallgattam fiam meséjét, amit éppen a férjemnek ecsetelt.

- Anyu! –vett észre kislányom, s szaladt hozzám majd megölelt.

- Szia Kincsem! Mi volt ma az oviban?

- Sokat játszottunk és ma is tanultunk egy kicsit.

- És mit tanultatok ma? – kérdeztem, s ekkor már velem szembe állt.

- Ma megtanultunk 100-ig elszámolni.

- Húha. Elszámolsz nekem? – kérdeztem.

- Később jó? – kérdezett vissza.

- Persze.

Miközben ez a rövid kis párbeszéd lezajlott a többiek is észrevettek már.

- Szia Colin! – köszöntem fiamnak is.

- Szia anyu! – majd adott ő is egy puszit az arcomra.

- Mi volt ma az iskolában? – kérdeztem tőle

- Ma nagyon ügyes volt! Megdicsérte a tanár néni. – szólalt meg férjem is.

Ránéztem és tekintetünk találkozott.

- És miért dicsért meg? – kérdeztem fiam, s már őt néztem.

- Ma olvastunk és szépen olvastam.

- Ügyes vagy! 

- Anya megengeded… - akarta kérdezni, amit már úgyis tudtam.

- Meg, de nem sokáig, még házit kell írni és tanulni.

- Rendben. – de mire ezt kimondta már ott is hagyott minket.

Már csak ketten maradtunk ott. A férjem és én.

- Szia! – köszöntem neki halkan

- Szia! – cselekedett ő is hasonlóképpen.

Felakasztotta a kabátját, majd közelebb lépett hozzám. Én csak néztem rá anélkül, hogy bármit is mondtam volna és ő is így tett. Szótlanul álltunk csupán. Majd odébb lépett és elindult a bejárattól. Az útját a dolgozó szobája felé vette. Én csak néztem őt egyre távolodni tőlem. Nem csak ott és akkor, hanem már egy ideje. Mintha csak egy törés alakult volna ki. Valami megváltozott kettőnk között. Nincs éles szóváltás, nincsenek hangos veszekedések, de mégis érződik. Érződik, ha egymás társaságában vagyunk, érződik, ha a gyerekekkel együtt vagyunk, érződik, mikor esténként lefekszünk az ágyba és egymás mellett alszunk. Bár magunk sem tudjuk mi ez az egész, igyekszünk előttük mindezt a jelenséget leplezni, amit magunk sem tudunk megfejteni. Valahogy már nem a régi az életünk. Semmi komolyabb változás nem volt az életünkben, minden ugyanúgy zajlott, mint ahogy eddig is. De valami mégis…

Bentebb léptem én is. Mindenki elvonult egy kicsit. A fiam játszik éppen a szobájában a videojátékával, míg valószínűsíthetően lányom pedig valamelyik babáját invitálja meg egy teázásra. Én pedig? Megpróbálom helyre tenni és összepakolni az életünk széttört darabjait. 

Férjem Ethan után indultam. Az ajtó résnyire nyitva volt. Kezemmel kintebb nyitottam az ajtón. Bepillantottam. Ő éppenséggel fel- alá mászkált a szobában, kezében a telefonnal.

- Melyik papír kell? – hallottam amit a vonal túloldalán lévőnek mondott.

Rövid ideig csend, s közben odalépett az asztalhoz, majd a vállával a füléhez szorította a készüléket és elkezdett a papírok között keresgélni. Hamar megtalálta amire szüksége volt, bele is lapozott abba az aktába, majd visszatette az asztalra.

- Pontosan úgy van a papíron is, ahogy mondtad! – mikor ezt mondta a telefon már ismételten a kezében volt. Megfordult és ekkor engem is megpillantott. Nem szólalt meg a telefonba csak nézett rám.

- Persze itt vagyok. – szólalt meg hirtelen.

Én megfogtam a kilincset, majd húztam az ajtót. 

Egy kicsivel később a fiamhoz készültem, hogy tanuljunk. 

- Elég volt mára a játékból! 

- De anyu! – nyöszörgött

- Semmi anyu! Itt az ideje, hogy tanuljunk egy kicsit.

Elővettük a könyveit és nekikezdtünk. A házi feladatának majdnem egészét már az iskolában megcsinálták közösen, így itthonra már csak néhány feladat maradt. Másnapra el kellett olvasniuk egy történetet, amit felolvasott nekem. Amikor már csak rajzolnia kellett, magára hagytam.

A konyhába mentem ezek után és neki készültem a vacsora elkészítésének. Végeztem a szokásos teendőket, s közben nem zavart meg senki mindebben, sajnos… Ez talán arra utal, hogy csak én akarom helyre hozni azt, ami félresiklott? Állandóan ez a kérdés járt a fejemben.

Miután elkészültem megterítettem az asztalt, majd elindultam, hogy szólok mindenkinek. Először Colin-hoz kopogtam be. Még mindig rajzolt.

- Sok van még hátra? – kérdeztem

- Nem. – nézett egy pillanatra rám, majd pedig újra vissza az asztalra és folytatta a munkáját. 

Közelebb léptem és megnéztem mit rajzol.

- Nagyon szép! 

- Köszönöm! – s közben satírozott rendületlenül. – Holnapra meg kell rajzolni a családunk és majd mesélnünk kell róla. – mondta, hogy tudjam mit készít és milyen célra, hisz mindezt eddig nem árulta el nekem. – Már kész is! – mondta boldogan, majd letette a ceruzát és rám nézett.

- Mindennel elkészültél? Egész biztos? Nem úgy, mint tegnap?

- Igen.

- Gyere, akkor menjünk! – s így is tettünk.

Az utamat most lányom szobája felé vettem. Fiam nem kísért el testvéréhez. Ismételten kopogtam az ajtón.

- Olivia édesem, gyere elkészült a vacsora! – mondtam és már be is léptem az ajtón.

Lányom éppen Sandy nevű babáját öltöztette. Nem figyelt rám, annyira el volt foglalva. Leguggoltam mellé, megsimítottam a feje tetejét, majd újra szóltam neki:

- Olivia! – ekkor már felfigyelt rám. – Kész a vacsora gyere!

- Megyek! – mondta majd felálltunk mind a ketten és elhagytuk a szobáját.

- Szólsz apának is? – kérdeztem

- Igen. – válaszolt boldogan és már szaladt is az apjához.

Én mindeközben visszamentem a földszintre. Fiam a konyhában kontárkodott, mikor észrevettem.

- Gyere, ülj le az asztalhoz, a többiek is jönnek!

Egyik pillanatban lányom sírására figyeltem fel. Rohant lefelé a lépcsőn.

- Mi a baj? Mi történt? – kérdeztem aggodalmasan.

Nem mondott semmit csak megölelt és sírt. Igyekeztem őt megnyugtatni.

- Mi történt drágám? – kérdeztem ismételten.

- Apu… - mondta szipogva

- Mit csinált apád?

- Rám … rám kiabált. - s szipogott továbbra is. – Megijedtem tőle. Félek. – súgta ezeket már a fülembe.

Letöröltem könnyeit, megnyugtattam.

- Nincs semmi baj. Apu nem akart rád kiabálni, csak tudod nagyon ideges. Apu nagyon szeret téged és nem bántana. Menj, ülj le Colin-hoz, addig én szólok apunak. Nem kell sírni. Nem sírsz ugye? – nem mondott semmit csak fejével bólogatott és elindult az asztal felé. Néztem ahogy haladt és szemeit törölgette.

Megfordultam, majd elindultam fel a lépcsőn. Határozottan lépkedtem, tudva, hogy mit akarok. Nem finomkodtam, nem érdekelt az, hogy esetleg telefonál vagy megzavarom egy fontos dolog közben. Kopogás nélkül benyitottam a szobába. Épp akkor tette le a telefont. Bezártam magam mögött az ajtót, nem akartam, hogy a gyerekeim esetleg bármit is meghalljanak.

- Rád sem ismerek! – kezdtem mondandómat ezzel a kijelentéssel. – A lányod, aki él hal érted, akinek a mindene vagy sírva fut ki innen, azért mert fél tőled! – közben egyre közelebb léptem hozzá. – Mi van veled? – kérdeztem. – Hol a férjem? Ki vagy te? Csak jött szólni, hogy gyere, mert kész a vacsora erre te rákiabálsz olyan szinten, hogy megijed tőled! Nézz magadra Ethan! Ha már köztünk megváltozott valami és csak elélünk egymás mellett, megjátszva a családot a két gyerek előtt, velük szembe ne változz meg! Legyél az apjuk egy kicsit! Bemenekülsz ide és kizársz engem, de legalább őket ne zárd ki az életedből! Ethan Beningfield mondhatni… csak egy név lesz már lassan a családodnak semmi több!

Befejezve mondandóm megfordultam, és elindultam ki a szobából, azonban még mielőtt elhagytam volna azt szóltam neki:

- Kész a vacsora!

Gyorsan lépkedtem a lépcsőfokokon és az asztalnál várakozó gyerekeimhez mentem.

- Hozhatom? – kérdeztem tőlük, s magamra erőltettem egy mosolyt.

- Igen. – mondták szinkronban

Bementem a konyhába és kihoztam onnan a vacsorát. Mire kiértem már Ethan is ott ült a gyerekekkel. Lányom rá se pillantott. Az asztal közepére tettem a tálat, majd szedtem a gyerekeknek belőle. Miután mindenkinek ki volt szedve az adagja és jó étvágyat kívántunk egymásnak nekiláttunk a vacsora elfogyasztásának. Csend honolt étkezés közben, a gyerekek sem piszkálták egymást. 

Először Olivia fejezte be a vacsorát, aki azután felállt az asztaltól és visszament a szobájába. Végül Colin is végzett, aki hasonlóképpen cselekedett. Már csak ketten ültünk ott. Én hamarabb befejeztem, de megvártam míg Ethan is befejezi. Miután ő is végzett összeszedtem a tányérokat és az evőeszközöket, majd bevittem azokat a konyhába. Amit nem tudtam egyszerre bevinni, azt hozta utánam. Betette a mosogatóba, majd megállt mellettem.

- Ne nekem segíts, inkább a gyerekeiddel foglalkozz! – mondtam s némi harag is volt a hangomban.

Ő nem mondott semmit, csak elment onnan. Mikor végeztem a konyhában a gyerekekhez készültem. Kacagásra lettem figyelmes. Felismertem a hangokban mindkét gyerekemet, s felismertem férjemét is. Jó volt ezt hallani. Az utóbbi időben úgy érzem nem csak ketten távolodtunk el egymástól, hanem a gyerekektől is eltávolodott. Amikor hazajön, azonnal a dolgozószobájába megy, s estig nem is jön ki onnan. A napi kommunikációszintünk kezd a minimálisra csökkenni, s ha ez így halad még a köszönés is elmarad. Nem tudom, hogy alakult ki ez a helyzet, este egy ágyban fekszünk, de mind a ketten hátat fordítunk egymásnak. Olyan mintha egy szakadék választana el minket és nem találja meg egyikőnk sem a másik oldalra vezető utat.

A hangot követtem. Hamar megtaláltam őket. A hálószobában játszadoztak az ágyon. Lányomon már nyoma sem volt a korábbi félelemnek az apja iránt. Nevetett, boldog volt, akárcsak a fiam. Ethan arcára nézve is ugyanez tükröződött vissza. Mikor észrevettek, engem is bevontak a játékba. Mi lányok alkottunk egy csapatot, a fiúk pedig egy másikat. Egy rövid időre felszabadultunk mindannyian, egy rövid időre az a szakadék is semmis lett közöttünk, egy rövid időre minden a régi volt.

Az idő azonban gyorsan röpült és a játéknak véget kellett vetni. A gyerekeknek eljött az idő, hogy készüljenek a lefekvéshez. Fürdés, fogmosás, Colin-nak bepakolni az iskolatáskát majd lefeküdni. 

Viszonylag hamar sikerült mind a kettőjüknek a lefekvéshez elkészülni. Olivia-nak még elmeséltem egy rövid mesét mielőtt adtam neki egy jó éjt puszit és otthagytam volna a szobában. Természetesen az apja is elköszönt tőle. Mielőtt azonban magára hagyta volna bocsánatot kért tőle. 

- Kicsim nem akartalak megijeszteni. Nagyon szeretlek téged és sosem tudnálak bántani. Nem szeretném azt, ha félnél tőlem, te a mindenem vagy… - folytatta volna még, de Olivia megölte és annyit mondott neki:

- Szeretlek apu!

Mindennek tanúja lehettem. Egy pillanatra a régi férjem ült a lányunk ágya szélén és nem az a idegen, aki az utóbbi időben lett belőle.

Adott ő is egy puszit a lánya homlokára, majd otthagytuk. Átmentünk Colin-hoz is, akinek szintén jó éjszakát kívántunk, majd mi is elindultunk nyugovóra térni.

Lezuhanyoztam, átvettem a hálóingem és éppen a kezem kentem be krémmel az ágy szélén ülve, mikor Ethan visszajött a szobába. 

Csend uralkodott a szobában. Úgy éreztem mondanom kell valamit, csak éppen a szavak nem alakultam mondanivalóvá a fejemben.

- Sajnálom. – szólalt meg.

- Mit sajnálsz? – kérdeztem vissza, de nem fordultam meg.

- Amit ma tettem, mindent. Helen, mi lett velünk?

- Nem tudom. – reagáltam. – Úgy érzem, van egy szakadék közöttünk, ami elválaszt minket és nem tud egyikőnk se a másikhoz jutni. Egyszerűbb az, ha nem mondunk semmit, ha csak élünk. Nem tudom mit mondhatnék, azt érzem, hogy valahol elvesztettük egymást, hogy csak a gyerekek előtt színészkedünk egy családot, de már nem akarod ezt. Érzel még irántam valamit? Tudom, hogy már nem egy fiatal nő vagyok, és tudom, hogy nagyon sok fiatal és csinos nő vesz körül. Mondd meg kérlek, ha van valaki, aki…- félbeszakított.

Odalépett elém, megsimította az arcom, és a fejem felemelte, hogy tekinteteink találkozzanak.

- Úgy gondolod, van valakim? – tette fel kérdését

- Úgy érzem van.

- Helen nekem nem kell senki rajtad kívül! Érzem, hogy valami megváltozott és sokat gondolkodok rajta, de nem tudom mi történt. Nem akarlak sem téged, sem pedig a gyerekeket elveszíteni! Helyre akarom, hozni, azt akarom, minden olyan legyen, mint régen. Szeretnéd te is?

- Szeretném. – súgtam halkan.

Azóta valami ismételten változott. Mindketten igyekszünk, hogy minden a régi legyen. Az életünk egy törékeny vékony jéghez hasonlítható, ami bármelyik pillanatban megrepedhet és eltörhet. Szeretjük egymást és bár külső szemmel nincs ok arra, ami miatt ilyen az életünk, de ebben élve mégis van valami. Valahol mélyen, de van valami.

Az élet egy véget nem érő, folyamatos tanulás. Meg kell tanulnunk egy másik személlyel együtt élni. Egy nap se egyforma, mi sem vagyunk egyformák. Tolerálnunk kell egymás butaságait, támasznak kell lennünk a másik felé.

Tény, hogy elindultunk egy úton. A változás jelei már látszódnak. Ha hazajön, nem megyünk el egymás mellett ridegen, nem állunk szótlanul egymással szemben. Nem menekül be a dolgozószobájába, egy család kezdünk lenni. Úgy tűnik a köztünk lévő szakadékon át vezető útra mind a ketten rátaláltunk és mind a ketten haladunk rajta. Ha lefekszünk egymás mellé, nem fordítunk a másiknak hátat, odabújunk a másikhoz.

Éppen utazunk. Már vagy két órája ülünk az autóban. Ethan terjeszkedni akar a céggel, és egy befektetésre készül. Meghívtak minket egy ebédre. Még sosem vettem részt ilyenen, és igazából nem is vágytam oda. Úgy éreztem legbelül én nem oda való vagyok. Hallgathatom, amit másokkal beszélgetnek, de ha a cég vagy az üzlettel kapcsolatos azokhoz nem értek. A lényeg azonban ott van, hogy elkísértem. Ő a férjem és mi megfogadtuk, hogy a másik mellett leszünk. 

Körülbelül még egy fél óra autókázás után megérkeztünk a helyszínre. Nem egy szokványos hely volt, valahol nem erre számítottam. Leállította az autót, majd rám nézett és megszólalt:

- Megérkeztünk.

Láttam rajta, hogy ideges. Kiszálltunk az autóból, majd elindultunk be az épületbe. Már az ajtónál úgynevezett fogadóbizottság várt minket. Bemutatkoztunk, majd bekísértek minket oda, ahol a leendő üzleti partnere volt a férjemnek. Hangos beszéd, néha egy-egy felnevetés. Ez fogadott minket, mikor az első lépést megtettük. A következőnél már változott a helyzet. Közelebb mentünk és csak tovább romlott. De mégis minden csak ezután változott meg…