2. fejezet

Sziasztok!

Tegnap meghoztam az elmúlt év utolsó bejegyzését, most viszont meghozom az új év első bejegyzését!

Ebben némileg kiderül egy-két dolog a múltról, kiderül milyen kapcsolatban álltak a szereplők egymással.

Jó szórakozást!

Puszi

2. fejezet

Ha újra látom…

Milyen az, ha váratlanuk újra szembetalálkozunk a múlttal? Eltelhetnek évek, változhatunk külsőleg és némiképp az énünk is megváltozik, de az érzés sosem fog megváltozni. Telhet el nagyon sok idő, de nem felejtjük el azt, ami már egyszer megtörtént.

Első találkozás: ismeretlen emberek. Ez fogad minket ilyenkor. Ilyenkor ezek az új személyek tiszta lappal indulnak. Mindenkinek ugyanannyi bizalmat szavazok meg először, mindenki ugyanonnan indul, aztán majd kiderül, hogy később mi lesz. De akkor mi a helyzet, amikor már ismert személyekkel következik be egy ismételt első találkozás?

A meglepődöttség látszódott mindenki arcán. Egy rövidebb hatásszünet után végül megkezdődött a bemutatkozás. Először a nagyfőnök mutatkozott be a férjemnek, majd őt követték a többiek, mintha csak egy ranglétra szerinti felsorolásról lett volna szó. Ezután férjem megragadta az alkalmat és „bemutatott a nagyérdemű előtt”.

- Szeretném bemutatni a feleségem. – ekkor nézett rám én pedig előrébb léptem és így számomra is megkezdődött a bemutatkozás.

A velem szemben állók nem voltak nekem ismeretlenek. Már korábban volt szerencsém megismerni őket, de ezt nem akartam a férjem tudtára adni. Ők a múltam egy olyan szeletét képezik, amit én örökre el akarok felejteni. Láttam, hogy ők sem akarják korábbi ismertségünk felhozni, s egyszerűbb, ha megjátsszuk mindannyian azt, hogy most találkoztunk legelőször.

Amikor az első „idegen” bemutatkozott nekem, nem tudtam nem félretenni az érzéseimet.

- Dietrich Mateschitz. Örülök, hogy megismerhetem! – nyújtotta a kezét.

- Helen Beningfield. Részemről a szerencse! – s fogtunk kezet. – Sokat hallottam már magáról. Határozott ember, aki mindent megtesz azért, hogy elérje, amit akar! – a mondatom utolsó részében megváltozott a hangsúly, érzékeltetni akartam vele, hogy nem felejtettem.

- Úgy érzem, ezt dicséretnek kell vegyem, köszönöm! – majd ellépett előlem.

Ekkor érkezett a következő a sorban. Ezt az illetőt azonban mindeddig nem ismertem. Itt volt tehát az alkalom.

- Adrian Newey. – nyújtott kezet.

- Helen Beningfield. – majd ő is félre lépett

A következő arc ismerős volt szintén. Sőt mit is mondjak nagyon is jól ismertem. Nem sokat változott. Az idő fölötte is eljárt egy kicsit, de ugyanúgy fölöttem is. A mosolya viszont ugyanolyan maradt.

- Christian Horner. – tartotta ő is felém a kezét

Nyeltem ez nagyot, majd elárultam a nevem.

- Helen Beningfield. – fogadtam az ő kéznyújtását is. Amikor megfogtam a kezét valami hasonlót éreztem egy pillanatra, mint egykoron. Libabőrös lettem, de nem akartam, hogy bármit is észrevegyen rajtam. – Magáról is hallottam már. – jelentettem ki.

- És mit? – kérdezett vissza

- Az élete a munkája, a Forma1 az élete. Nem így van?

- Nem teljesen. – mondta egy kicsit furcsa hanglejtéssel.

- Akkor lehet rossz az informátorom.

Ezzel beszélgetésünk véget is ért és csupán ekkor engedtük el egymás kezét.

Mosolyogtak ránk, megpróbáltak mindent elkövetni azért, hogy férjem kegyeiben járjanak. Volt olyan pillanat, amikor Christian tekintetével találkozott az enyém, ilyenkor megpróbáltam mindent megtenni, hogy semmi érzelmet ne olvashasson le róla.

A háttérbe húzódtam, nem akartam semmit sem tenni, hagytam, hogy Ethan rendezze az üzletet. Nem akartam sem jelenetet, sem semmit, csak helyeslőleg bólogattam és néha elnevettem magam, bár volt olyan, hogy az is csak kényszer volt. Az üzlet volt a téma, amihez én nem sok mindent tudtam hozzá fűzni.

Amikor egy rövid időre hagytak férjemnek egy kis levegőt és kettesben maradtunk, Ethan egy váratlan kérdést intézett felém.

- Helen, te ismered őket?

- Miért kellene?

- Nem tudom. Ismered? – ismételte meg a kérdést.

Belenéztem a szemébe. Döntenem kellett azonnal. Ott volt előttem a lehetőség, hogy elmondjam, vagy csak egyszerűen egy „nem” választ adok. Végül megadtam a válaszom.

- Nem.

Ezt a döntést hoztam hirtelen. Ez bizonyult a legegyszerűbbnek. Legegyszerűbbnek talán saját magamnak. Amikor megismerkedtem Ethan-nel, ő tisztában volt azzal, hogy történt velem valami. Elesett voltam. Akkor úgy éreztem feladom, akkor úgy éreztem egyedül maradok, akkor úgy éreztem összedőlt a világ, legalábbis az én világom. Ő jött a semmiből és adott nekem valamit. Egy új életet, új lehetőséget, magát.  Akkor lett más az én életem is. Kaptam egy reménysugarat. Nem kellettem valaki másnak és akkor jött ő, aki engem akart. Szeretett önmagamért és most is szeret, elfogadja a hibáim, nem dob félre más miatt. És ennek már jó pár éve. Hogy pontos legyek 7. Kitart mellettem. Nem vagyok tökéletes, de ő sem. Volt olyan, hogy majdnem romba döntötte az életünk, egy rossz döntése, sorozatos hibája miatt.  De túlléptünk rajta. Rájöttünk két ember kell a dolgok többségéhez és csak együtt lehet megoldani, ha azt akarjuk. Mi pedig akartuk. Most azonban mégis hazudtam. Miatta.

Azonban van az életemnek egy olyan szelete, ami számára nem ismert. Csak egy apró részlet, mégis talán a legnagyobb tartalommal bír. Főleg most.

- Azt hittem. Amikor bemutatkoztatok nekem ez szűrődött le.

- Nem, nem ismerjük egymást. – tartottam magam továbbra is ehhez.

Rám mosolygott.

Nem akartam hallgatózni, de akarva akaratlanul is meghallottam, amit egymásnak súgtak.

- Veszélyes! – hallottam Dietrich hangját

- Ugyan mire?  - kérdezett vissza Christian.

- Te nem vetted észre? – vonta kérdőre. – Amikor bemutatkozott már látszott minden. Meg fogja fúrni az üzletünk! Nézd meg, most is a férjével beszélgetett, megeshet, hogy győzködi, hogy felejtse el az egészet. Nekünk szükségünk van erre a támogatóra! A csapat érdeke miatt! Megeshet, ha nem támogat minket bizony fontos lépéseket kell tegyek! Fejek fognak hullani!

- Miről beszélsz? Fejek hullnak?

- Igen Christian azok! Kell a támogatás! Vidd el innen a nőt!

- Mégis hova vigyem?

- Mit tudom én! Vezesd körbe! Tömd tele a fejét! Csinálj valamit!

Tovább nem hallottam, de úgy gondolom ez is elég volt. Nem változott semmit. Ugyanaz fontos neki, ugyanazokat a dolgokat helyezi előtérbe. De őszintén, mire számítottam? Kár volt akkor hinni a szavaiban. De legalább kaptam tőle valamit: egy örök leckét!

- Mit gondolsz? . kérdezte Ethan amikor sikerült egy kicsit megint levegőt vennie.

- Miről? – kérdeztem vissza. Még az előbb hallottakon gondolkoztam.

- A csapatról, a támogatásról, a befektetésről?

- Nem értek az üzlethez, ezt te is tudod. De ha megfogadsz tőlem valamit, akkor azt mondom, ne dönts hirtelen. Várj, fontold meg a dolgot. Láss mögéjük, gondolkozz!

Megfogta a kezem.

- Megfogadom.

Megszorítottam kezét.

- Jól cselekszel.

Christian zavart meg minket. Odajött hozzánk mosolyogva. Először egy tiszteletkört futott.

- Hogy tetszik a létesítmény? Hogy érzik magukat?

- Tetszik. Köszönjük jól. – válaszolt határozottam Ethan.

- És önnek Helen? – fordult felém.

- Tetszik, bár nem sok beleszólásom van, nem nagyon értek az üzlethez.

- És mit szólna ahhoz, ha körbevezetném? Jobban megismerhetne mindent.

Ránéztem férjemre. 

- Nos?

- Nem is tudom… - hezitáltam

- Mr. Beningfield, elrabolhatom a feleségét egy rövid időre, míg körbevezetem? – kérdezte mosolygósan.

Megmondom őszintén, nekem nem volt kedvem ehhez, sőt ez csak azt jelentette, hogy egy kis időre el akarnak az útból távolítani, addig pedig férjem fejét tömködni és megpróbálják meggyőzni.

Nézett rám és várta mit mondok.

- Menj nyugodtan. – mondta Ethan

- Szívesen körbenéznék. 

- Nagyszerű.

Odahajoltam Ethan-hez és adtam az arcára egy puszit és még odasúgtam a fülébe:

- Ne feledd mit mondtam. Szeretlek.

Elhúzódtam tőle, majd elindultunk Christiannal.

Előre engedett és jelezte ezt egy kézmozdulattal az ajtónál. Elindultunk. Vártam mit fog mondani, de nem találta a szavakat. Én is így voltam vele. Végül elkezdett az épületről, a sporttól, a munkájáról beszélni. Mintha eddig nem ismertem volna, milyen a munkája. Én csak hallgattam, de nem válaszoltam. Sétáltunk. Majd témát váltott.

- Nem gondoltam volna, hogy ma itt foglak látni.

- Én sem. Nem tudtam, hogy ide fogunk jönni. Jobb lett volna, ha nem látjuk többet egymást, nem? Könnyebb lett volna az életed! – ezzel utalni akartam arra, amit hallottam a beszélgetésükből.

- Nem így van!

Elnevettem magam.

- Miért nevetsz?

- Nem számít.

- Szóval férjhez mentél… - jelentette ki, amit ma megtudott.

- Igen, eltaláltad.

Megállt. Én is megálltam. Szembe fordult velem.

- Helen…

- Tessék!

- Nem változtál.

- De hidd el változtam! 

- Még mindig ugyanolyan szép vagy!

- Szép? Hagyjuk!

- De ez így van!

- És ezzel mit kezdjek?

- Tudod, most amikor újra megláttalak, amikor beléptél az ajtón a férjeddel, akkor …

- Akkor? – vártam mit akar mondani

El kezdett közeledni felém. Én viszont távolodtam tőle.

- Te viszont valóban nem változtál! – jelentettem ki

- Szerintem változtam. Megbántam sok dolgot, de úgy látom te nem!

- De hidd el én is!

 Ezzel a témát lezártuk. Sétáltunk még egy kicsit anélkül, hogy bármiről is beszéltünk volna, majd visszaértünk a többiekhez. Még mielőtt azonban beléptünk volna mondott valamit.

- Nem tudom, ennyi év után mit lehetne mondani. Sajnálom, hogy csak most kaptam észbe.  Helen lehet már késő, de én akarom, újra akarom élni! Te? Mondd, hogy igen! A szemed azt mondja…

- Ezt valóban te mondod, vagy csak azért mondod, amit mondanod kell az üzlet miatt, ami a csapat érdeke? – tettem fel neki a kérdést, majd otthagytam és léptem férjemhez.