4. fejezet

Sziasztok!

Sajnos az utóbbi időben nem volt időm írni. Ennek egy egyszerű oka van: vizsgaidőszak. Nem akarom ragozni a dolgot. Csak elnézést kérni amiért nem adtam életjelet, de itt vagyok, és nem tűntem el! Sőt! Hoztam fejezetet, ráadásul nem is egyet. Mindhárom történethez hoztam folytatást!

Beautiful -2. fejezet
Utolsó Ígéret -52. fejezet
(kattintással elérhető)

Ami pedig ezt illeti:

Lassacskán és szépen lassan kiderül majd minden. Kiderül milyen szálak kötik össze a szereplőket, mi történt. Jelen pillanatban több játékos ül egy asztalnál, de tudjuk folyamatosan elvéreznek majd és a végén két ember között fog majd eldőlni, ki lesz a győztes és ki a vesztes. Biztos, hogy azok ezek a játékosok, akik jelen pillanatban a legvalószínűsíthetőbbek a végjátékra? Ki lesz egyáltalán a győztes?

Nemsokára eldől!

Remélem megleptek pár megjegyzéssel! :)

Jó szórakozást!

Puszi

4. fejezet

Az kiismerhetetlen játékos a jó játékos

Elég erősek vagyunk véghezvinni a célunk? Meg tudjuk csinálni? Végig tudjuk játszani a játékot? Számolni kell mindig egy racionális ellenféllel. Egy olyannal, aki tudja milyen lapok a nagy értékűek, tudja, melyek az ászok. Tudja, hol kell támadni, tudja, hol vagyunk sebezhetőek. Saját hasznának maximalizálására törekszik és úgy gondolja az ellenfele gyenge. Ha rájövünk, mi a szisztéma igenis van esélyünk! Csak ki kell ismerni. Figyelni és jól taktikázni, hisz mindenkinek vannak gyengepontjai, apróbbak vagy nagyobbak, de vannak. Hiába próbálja leplezni, elég egy pici hiba máris kiismerhető lesz.  Ezt a pillanatot kell kivárni. Ekkor pedig lehet a kezében bármilyen lap az igazi aduász a mi kezünkben lesz.

Visszhangként zengett a fülemben ez a rövid mondata. Egy pillanatra meg is fagytam. Azt hihette megtalálta a gyengepontom, de tudatosítani akartam, hogy már nem vagyok olyan könnyen kiismerhető játékos. Új ember ült az asztalhoz, akire a régi trükkök már nem hatnak.
Dietrich felé fordultam.
- Gyenge próbálkozás!
- Biztos vagy te ebben? – próbált elbizonytalanítani.
- Biztos. Ő a csapaton kívül mást nem szeret. Bár van valami. A pincsid lenni!
- Hát persze! Te pedig szereted a pincsimet ugyebár?
- Ami elmúlt az elmúlt! – s lobogtattam meg előtte a kezem, amelyiken a gyűrűm volt.
Közben Ethan is megérkezett. Beszálltam az autóba Dietrich pedig bezárta az ajtót, de előtte még odaszúrt egy megjegyzést.
- Nem úgy tűnt, mint ami elmúlt se nálad se pedig nála. – még egy amolyan győzelmi mosolyt eleresztett.
- Várd ki a végét! – adtam meg a választ ő pedig becsapta a kocsi ajtaját.
Ő szeretett téged! Hallottam ismételten a hangot. Egy pillanatra úgy éreztem igazat mondott, aztán pedig csak azt, hogy ez is hazugság, mint ahogy eddig minden az volt, ami kettőjükhöz kötődött. De ha… Elhessegettem magamtól a gondolatot és összeszedtem magam, amikor párom beszállt mellém az autóba.
- Indulhatunk? – kérdezte tőlem.
- Persze. – válaszoltam
Beindította az autót, majd elindultunk. Ahogy egyre nőtt a távolság köztünk és e között a hely között, egyre jobban kezdtem elgyengülni lelkileg. De tartanom kellett magamat.
- Nem válaszoltál még egy kérdésemre.
- Milyen kérdésre? – pontosan tudtam mire akar kilyukadni, de egy kicsit legalább tudtam húzni az időt.
- Miért ellenzed ennyire ezt az üzletet?
- Én nem ellenzem csak… - hirtelen pánikba estem. Nem tudtam mi tévő legyek. Nem akartam azt, hogy kibukjon minden a múltról, de a titkolózás sem a legmegfelelőbb döntés. Két rossz lehetőség közül a kevésbé rosszat kell válasszam.
- Csak?
- Úgy érzem nem tiszta játékosok.
- Hogy érted, hogy nem tiszta játékosok? – vette le a pillantását az útról és nézett hirtelen rám, majd ismételten az utat figyelte.
- Ahogy mondom. Valami sántít nekem a dologban. Érzem. – próbáltam valahogy kimagyarázni a dolgot. – Mateschitz elég furán viselkedett egy-egy szituációban és az a másik férfi Horner is elég feszült volt egy-egy pillanatban.
- Édesem! – fordult ismét felém és mosolyodott el. – Ez természetes. Amikor én várok fontos embereket én is ilyen vagyok. Ez csak az üzlet miatt van, hidd el, nem kell semmilyen más dologra gondolni.
- Biztos? – próbáltam azért elbizonytalanítani
- Biztos.
- Nekem azért mégis furcsa az egész. – tartottam magam ahhoz, hogy megpróbálom elvenni a kedvét ettől az egésztől.
- Hidd el!
Valahogy ki kell találjam, hogy vezessem a helyes útra. Nem szabad hagynom, hogy belesétáljon ebbe az egészbe, el kell vegyem a kedvét az üzlettől, de ugyanakkor úgy kell mindezt megtegyem, hogy semmit se tudjon meg a múltról. Arról a bizonyos dologról.
- Vajon a gyerekek mit csinálnak? – tereltem el a témát.
- Nyugalom, Kate velük van.
- Persze tudom.
Ezt követően gondolkoztam. Kinéztem az ablakon és úgy tettem, mintha csak elmerültem volna a látványban, de nem így volt. Sokáig még az az egy mondat járt a fejemben és az, hogy annak mennyi igazságtartama lehet. Jutottak érvek ide és oda is. Végül hosszas gondolkozás után rájöttem arra, hogy valószínűleg ez is csak része a játéknak és próbál fogást találni rajtam Dietrich. Ha ő valóban szeretett volna, akkor nem itt tartanánk most, akkor más lenne a helyzet, akkor ő is tudná, hogy akkor nem csak engem veszített el.
Hazaértünk. Szinte elröpült most az az idő, ami az odavezető úton annyira soknak tűnt. Kiszálltunk az autóból, majd bementünk a házba. Kate a dada éppen a kanapén ült.
- Szia Kate! – köszöntem neki
- Jó napot Helen!
- A gyerekek?
- A szobájukba vannak.
Lehúztam a cipőm. Odatettem a többi mellé. Nagyon jól esett megszabadulni a lábbelimtől, már ugyanis kezdett benne fájni a lábam. Ethan megszabadította magát a zakójától és ő is lehúzta a cipőjét. Bentebb léptünk. Ethan kifizette Kate-t, aki még felszaladt a gyerekekhez, majd miután elköszönt tőlük el is ment. A gyerekek persze tudták, hogy ez azt jelenti, hogy mi hazaértünk. Szaladtak le a lépcsőn egyenesen hozzánk. Megöleltek mindent. Ethan azonnal élménybeszámolót tartott Colinnak a látott autókról, aki lelkesen hallgatta férjem mondandóját. Jó volt őket nézni. Apját és fiát. Olivia lehozta nekem Sandy babáját és megkért arra, hogy segítsek neki átöltöztetni. Leültünk a kanapéra és nekiláttunk. A nap többi részét a gyerekekkel töltöttük. Egy kicsit kimentünk az udvarra is ahol a két fiú focizott egy kicsit. Később Colin megcsinálta a háziját és most Ethan tanult vele. Mindezek után pedig az egész család együtt vacsorázott meg. Újra a régi volt a hangulat. A gyerekek egymást piszkálták, mi pedig néztük egy darabig, de amikor kellett igenis rájuk szóltunk. A vacsora végeztével ketten összeszedtük a tányérokat és evőeszközöket, majd elmosogattunk közös erővel.
A gyerekek ágyba parancsolása igazi kihívásnak tűnt. Nyafogtak egy sort, hogy ők nem akarnak még aludni, de mi nem engedtünk nekik. Le kell feküdniük, hisz kipihentnek kell lenniük másnap. Miután ezen is túl voltunk mi is bevonultunk a szobánkba.
Már esti öltözékünkben heverésztünk az ágyban. Ethan átkarolt én pedig hozzábújtam. Csak feküdtünk úgy és élveztük a pillanatot.
- Helen…
- Igen?
- Nagyon féltem, hogy elveszítelek. – amikor ezt kimondta felemeltem a fejem mellkasáról és ránéztem. – A házasságunk mélyponton volt és nem tudom még most sem mi volt az oka. Féltem, hogy kiszeretsz belőlem, féltem, hogy nem lesz családom.
- Ethan. – emelkedtem meg és simítottam meg borostás arcát. – Én is úgy éreztem, hogy valami oknál fogva mélyponton van a házasságunk. Én is féltem attól, hogy elveszítelek. Sokszor reagáltam furcsán a dolgokra. Úgy éreztem, hogy darabokra hullott a családunk és nem tettünk semmit, de szerencsére nem így történt.
- Igen, szerencsére nem. – majd adott egy csókot. – Olyan gyönyörű vagy. – simította el a hajamat az útból. – Pontosan ugyanolyan gyönyörű, mint évekkel ezelőtt. Nagyon szeretlek!
- Én is szeretlek téged!
Visszatettem fejem mellkasára és továbbra is feküdtünk csak úgy. Majd elkezdtünk beszélgetni.
- Képzeld el, James és a felesége elválnak.
- Miért? – érdekelt a dolog, hisz ismerem őket.
- Kiderült, hogy mind a ketten hazudtak a másiknak. James eltitkolta, hogy nem olyan jól állnak anyagilag, kétes ügybe keveredett. Próbáltam neki segíteni, de nem hagyta.
- Ez rendes volt tőled. – szakítottam félbe
- Ő a barátom, még ha ilyen hülyeségekbe is fog bele, akkor is. De nem kért a segítségből. A feleségének pedig volt valakije.
- Ezt nem gondoltam volna! – ért váratlanul a dolog. – Nem gondoltam volna, hogy képes erre, mindig is annyira szerette James-t.
- Igen nekem is meglepő volt a dolog. De tudod rájöttem arra, hogy nekünk nincs félnivalónk.
- Ezt hogy érted?
- Mi mindig őszinték vagyunk egymáshoz. Ez pedig mindig megoldotta a dolgokat. – megint szembefordultam vele. – Amikor volt az az időszakom kellett a kegyetlen őszinteséged. Az rángatott ki a gödörből. Rossz belegondolni, hogy milyen voltam és hogy bántam veletek. Nem érdemeltelek volna meg titeket. De amikor összeszedted minden bátorságod és az állapotomban odaálltál elém és a szememre vettettél mindent átértékeltem azonnal a dolgokat. Ha ezt akkor nem léped meg, ma nem lennénk itt.
- Az régen volt. Már felejtsük el. Túlléptünk rajta és most itt vagyunk egymásnak.
- Köszönöm. Még arra is rájöttem, hogy jobb, ha mindig őszinték vagyunk egymáshoz, még ha akkor nem is a legjobb megoldásnak bizonyul, de hosszútávon jó lesz. Vagy te nem így gondolod?
- De igen. Az őszinteség az alapja az egésznek. – ismételten visszatettem a fejem. Elgondolkoztam azon, amit mondtam. Az őszinteség az alapja mindennek, de én mégsem vagyok őszinte. Egy hazug ember vagyok. Eltitkolok valamit. De csak az ő érdekében teszem mindezt. Csak ez tartja már bennem a lelket, az ő érdekében…