3. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a folytatást. Ismételten egy szelet a szereplők kapcsolatából, hamarosan pedig mindenre fény derül!

Jó szórakozást!

Puszi

3. fejezet

Ez már más történet…

 

    

Mindenkinek van egy története. Elkezdődik és önmagát írja. Cselekszünk, meghozunk egy döntést megírjuk a történetünk. Betűről betűre, szóról szóra haladunk és egyre csak telnek a lapok. Majd egyszer csak letesszük a tollat és a megírt lapokat összeszedjük, végül pedig csak félre dobjuk egyszerűen. Előveszünk egy új lapot és egy teljesen más történetet kezdünk el. Mást, mert mi is mások lettünk, új emberek lettünk, másokká kellett váljunk.
Érhetnek minket olyan események, amiktől megváltozunk, más szemmel látjuk a világot. Lehet az egy tragédia, de lehet az egy pozitív dolog is, mégis minket megváltoztat. Más szemmel figyeljük a dolgokat, másként gondolkozunk. Rájöhetünk, miben rejlik a hiba, mi volt rossz lépés, és mi jó taktika…

Abban a pillanatban, amikor hallottam Dietrich és Christian beszélgetését feltépődtek bennem a régi sebek. Talán jobb lett volna, ha apránként, de mégis egy hirtelen mozdulattal történt ez. Akkor rájöttem nem szabad hagynom, hogy a történelem megismételje önmagát.
Odaléptem férjemhez, aki éppen nagyban ecsetelt az egyik üzletével kapcsolatban valamit. Amikor észrevette, hogy ott vagyok mellette abbahagyta a dolgot.
- Nos, Drágám, hogy tetszett? – kérdezte tőlem
Nem csak ő, hanem a velünk szemben álló Dietrich is várta a válaszom.
- Lenyűgöző, mély benyomást tettek rám! – elmosolyodtam és a mondat végére Dietrich felé fordultam.
Ő is elmosolyodott ránk, majd belekortyolt a kezében lévő pohár tartalmába és egy kicsit magunkra hagyott bennünket.
- És neked hogy tetszik?- kíváncsiskodtam szinte azonnal
- Nem tudom. Elég ígéretesnek hangzik.
Láttam rajta, hogy megfordult a fejében az üzlet. Fél szemmel oldalra pillantottam és láttam, hogy Dietrich ismételten magyaráz valamit a csapatfőnöknek.
- De még nem kötötted meg az üzletet ugye? – szegeztem neki a következő kérdésem.
- Nem, még nem. Megfogadtam a tanácsod. De miért akarod ennyire hogy várjak ezzel? – érdeklődött ő is.
Nem tudtam hirtelen mit mondjak. Szerencsémre vagy éppen szerencsétlenségemre Christian megint ott kellemetlenkedett körülöttünk és igazából bevallva pont a legjobb pillanatban zavart meg minket.
- Mr. Beningfield mit szólna, ha önt is körbevezetnénk?
- Elrabolhatnak egy kis időre? – kérdezte viccelődve Ethan.
- Hát persze.
- Érdekelne a dolog. – mondta Christianra mosolyogva.
Ekkor egy kicsit megnyugodtam, de tudtam még úgy is lesz folytatása a beszélgetésünknek. Más részről pedig tudtam ez is a terv része. Ethan elment Christiannal és engem magamra hagyott.
Viszont nem maradtam beszélgetőpartner nélkül.
- Helen. – lépett elém Dietrich.
- Dietrich.
- Mit akarsz? – tette fel kissé ingerülten a kérdést és talán mondhatni bele is vágott a dolgok közepébe.
- Mit akarok? Akarnom kellene bármit is? – válaszoltam egy műmosollyal az arcomon.
- Tudom, hogy akarsz valamit!
- Akkor mire fel a kérdés?
- Nem kell előttem megjátszanod magad!
- Na de kérem Dietrich, mi ez a stílus? – tettem az értetlent. – Először is nem tudom mikor beszéltük meg, hogy tegeződünk! Én nem mondtam, ha jól tudom. Különben is most találkoztunk először! Egy úriember nem ilyen stílusban beszél! – jót szórakoztam azzal, hogy láthatóan egyre fentebb ment fel benne a pumpa.
- Nem kell ezt csinálnod!
- Talán zavar? – kérdeztem nevetve.
- Tudom, hogy akarsz valamit!
- Te pedig tartasz a dologtól!
- Ugyan már! – legyintett egyet – Tőled?
- Akkor nem hajtogatnád csak ezt!
- Ugyan már Helen…
- Talán lenne okod… Nem gondolod?
- Miről beszélsz? – váltott arckifejezést.
- Biztos lényegtelen. Amúgy sem tartasz tőlem. Most mondtad! Bár tudod nem olyan régen hallottam azért fél füllel valamit… - úgy tettem, mint aki gondolkozik – …ja, igen persze! Mielőtt Christian olyan „feltűnésmentesen” – fél kézzel jeleztem az idézőjelet – elhívott, hogy nézzek szét. Mintha veszélyről és fejhullásról beszéltél volna.
- Ezt már csak elképzeled!
- Hát… ha te mondod. – majd elfordultam tőle és ezzel ezt a rendkívül felemelő beszélgetést lezártnak tekintettem.
Igazából nem kellett nekem bemutatni őt. Tudom, hogy igenis tart attól, amit mondtam. Bár megpróbáltam higgadtságom megőrizni, mégis belül ezer fokon égtem, elég lett volna egy apró dolog, és ami bennem volt felszínre került volna. Egy dologban sikert értek el Christiannal. Megváltoztattak, azt a régi énem sikerült megölniük. Akkor könnyű volt csőbe húzni, de ez most nem fog sikerülni. Nem gondoltam egy pillanatra sem, hogy bármelyikük is ilyen, de tudom tévedni emberi dolog és a saját hibáinkból tanulunk igazán. Ez az én életemnek az egyik legnagyobb hibája. És mi a másik? Az már egy másik történet.
- Várj még! – lépett ismételten mellém.
- Mire?
- Helen, kiszámítható vagy! – jegyezte meg.
- Csakugyan?
- Nem vagy nagy játékos!
 Elnevettem magam.
- Jól figyelj most ide! – váltottam én is hangnemet. – Csak egyszer mondom el! Nem fogom hagyni, hogy Ethan belesétáljon a csapdába!
- Milyen csapdáról beszélsz?
- Ugyan már, ne tedd az ártatlant! Nem fog ő is úgy járni, mint én! Köszönhetően nektek felnyílt a szemem!
- Akkor én is mondok valamit: Kevés vagy te ehhez!
Elmosolyodtam, csak hogy kizökkentsem. Legszívesebben tettem volna valamit, de tudtam, ha megpróbálok higgadt maradni meg tudom a fene nagy önbizalmát rendíteni.
- Én abban nem lennék biztos! – tartottam vele a szemkontaktust. – Sok mindennel nem vagy tisztában, ahogy Christian sem!
- Hallgatlak!
- Ugyan már ezt most te se gondolhatod komolyan, hogy a lapjaimat kiteregetem előtted! Had legyen élvezetesebb a játék!
Megpillantottam visszajönni férjem és Christiant.
- Itt is van a szánsegéded!
Láttam rajta, hogy csak forrt a dühtől. Ethan  amikor belépett az ajtón a szemével keresett. Miután megtalált rám mosolygott én pedig rá.
- Régen másra mosolyogtál, csak nézz egy kicsit balra! – tette még ezt a megjegyzést Dietrich egy mosoly kíséretében. Úgy gondolom megpróbált ezzel visszavágni, csak hogy végül úgy érezhesse ő kerekedett felül.
- Változnak az idők! – vágtam rá – Szerintem ezt jegyzed fel valahova, jobb, ha nem felejted! Tudod egyszer fent másszor lent!
Közbe Christian és Ethan is odajöttek.
- Látom beszélgettetek! – lépett mellém és karolt át derekamnál fogva.
- Igen beszélgettünk egy kicsit Mr. Mateschitz-el. - válaszoltam. – Sok érdekességet mesélt. – néztem közben a nagyfőnökre.
- Ez nagyszerű! És miket mesélt?
- Mesélt erről az egészről, hogy a Forma1 mit jelent neki és mesélt arról is miből hozta mindezt létre.
- Biztos érdekes lehet.
- Gondolom neked is elmeséli majd Mr. Mateschitz.
- Persze, ha érdekli önt. – vágott közbe ő is.
Kellemesen elcseverésztünk mindannyian a továbbiakban. Pillantásommal jeleztem többször is Dietrich felé, hogy ne felejtse el azt, amit mondtam neki. Megfogadtam felveszem a kesztyűt és nem hagyom magunkat becsapni. Csupán abban bízhatok, hogy sikerül is kibírnom ezt az egészet. Már most látom nem lesz könnyű menet, de tudom, hogy nem szabad hagynom, hogy Ethan belekeveredjen ebbe.
Mindvégig ott voltam mellette. Akarva akaratlanul odapillantottam többször is Christianra. Néha egy-egy emlékkép is beugrott. Volt, hogy egészen elmélyültem bennük, de sikerült mégis valahogy visszatérjek a valóságba.
Sikerült ismételten elszakítani tőlem férjem. Megérkezett az egyik pilóta, Sebastian Vettel is. Ezek szerint ő is egy kártyalap lenne a játékban. Ethan-t elrángatták hozzá és bemutatták neki. Fiatal volt még a pilóta és szerintem nem is tudta minek lesz ő most a részese. Dietrich megint megragadta az alkalmat, hogy megpróbáljon elbizonytalanítani.
- Tudod Helen, nem vagy jó játékos!
- Lejárt lemez!
- Úgy gondolod mindent bekalkuláltál?
- Megnyugodhatsz!
- Szerintem elfelejtettél egy nagyon fontos láncszemet! – fejezte be ezzel a mondandóját.
Lehetőségem nyílt nekem is megismerkedni a pilótával. Kedves volt és lelkesen mesélt a csapatról. Nem is volt rossz húzás. Láttam Ethan arcán is, hogy egyre lelkesebb lett az üzlettel kapcsolatban.
Az idő szerencsére mellettem állt. Viszonylag gyorsan telt és eljött a találkozó vége. Elköszöntünk egymástól, majd elkísértek minket egészen az autónkig. Ethan még váltott pár szót négyszemközt Christiannal és Adriannal. Dietrich pedig mint díszkíséret elkísért és kinyitotta nekem a kocsiajtót.
- Hmm… ott állnak egymás mellett! – néztem rá kérdőn, nem tudtam mit akar ebből kihozni.
Nem mondott semmit, csak tartotta az ajtót, hogy beszállhassak. Hátat fordítottam neki, ekkor pedig odahajolt hozzám és halkan a következőket mondta:
- Elárulok valamit: Ő szeretett téged!